(Pünkösdi) „Íme újjáteremtek mindent”

(Jel 21,5)

Isten teremtő kedvét és gondolatát egyszerűbben és tömörebben megfogalmazni, mint ahogy az a Jelenések könyvében textusunk teszi, szinte lehetetlen. És ez a teremtő kedv és gondolat, mivel örök, természetesen pünkösdkor is, pünkösdre vonatkozóan is érvényes.

Minden pünkösdkor újra és újra nyilvánvalóvá váló célja Istennek és a természettel és az emberrel kapcsolatban a folyamatos, a szüntelen megújulás, megújítás vagy, ahogy textusunk mondja: újjáteremtés. Ahol, és amikor ez nyilvánvalóvá lesz, ott és akkor csodálatos dolgok történnek mindazokkal, akik ennek részeseivé válnak, akik ezt megélik, megtapasztalják.

Csodálatos dolgok történhetnek velünk is, ha kellő érzékenységgel figyeljük az újjáteremtés folyamatát, és annak apró eredményeit, amelyek végül elvezetnek, el kell vezessenek, az ószövetség jeles prófétája, Jóél látomásához:

„Azután kiöntöm lelkemet minden emberre,

Fiaitok és lányaitok prófétálni fognak,

Véneitek álmokat álmodnak,

 Ifjaitok látomásokat látnak.

Még a szolgákra és a szolgálókra is kiöntöm lelkemet abban az időben.

Csodálatos jeleket mutatok az égen és a földön:

Vért tüzet és füstoszlopokat…

De megmenekül mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét.

Mert a Sión, hegyén és Jeruzsálemben lesz a menedék, az Úr ígérete szerint,

És azok menekülnek meg, akiket elhív az Úr.”

Ez az új Jeruzsálem, sőt az új világ, a Jelenések írójának látomásában is feltűnik:

„És láttam az új eget és az új földet…

És a szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam,

Amint alászáll a mennyből az Istentől,

Felkészítve, mint egy menyasszony, aki férje számára van felékesítve.”

Az idézett bibliai igékkel összhangban érzem és gondolom; mondom és vallom, hogy pünkösd nem csupán a lélek diadalának és kitöltésének ünnepe, ahogy azt az unitárius káténk is tanítja, hanem a megváltás ünnepe is. A megváltás szó értelmezésem szerint azt jelenti, hogy Isten új kezdettel ajándékozza meg az emberiséget. És ez sem egyszeri aktus, mint ahogy az újjáteremtés sem, hanem időről időre megismétlődik, amikor erre szükség van:

-        amikor az ember bűneibe roskad,

-        amikor kiborul magából, mert nem tud leborulni,

-        amikor elidegenedik Istentől, felebarátjától, saját magától.

-        Amikor már-már úgy érzi, hogy nincs tovább, ez a vég.

-        Akkor Isten kezébe veszi a véget, és új kezdetté teszi azt.

Az ember - gyarlósága, sokféle rosszra hajlamos volta miatt – megszegi a szövetséget, Isten azonban újra és újra szövetséget köt Noéval, Ábrahámmal, Izsákkal, Izraellel. És minden ilyen újabb szövetség egy új kezdet. Hitünk szerint új és örök szövetséget köt Isten a Jézus-követőkkel is, és ezt Jézus „feltámadásának” a jelével pecsételi meg. Mert mi a „feltámadás”, ha nem egy új élet kezdete? Isten és ember egy új szövetsége, egy új időszak kiindulópontja, bizonyos értelemben egy új világteremtés. Ha a világ fogalmán nem csak a természetet értjük, hanem a világ teljességét az emberi tudattal együtt, akkor világossá válik előttünk, hogy ebben az új világteremtésben nem a hegyek, a tengerek, a fák, a növények, az állatok újulnak meg, hanem az ember. És az ember sem testi mivoltában, hanem lélekben.

Jézus tanítása kezdettől fogva az újra irányult, az új fogalma központi helyet kapott benne. Kapernaumi fellépésekor, az őt hallgatók tömegének az volt a benyomása, hogy valami egészen új kezdődött.

„Álmélkodottak a tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, nem pedig úgy, mint az írástudók.”

Jegyzi meg Mk evangélista, megörökítve a Mester ama kijelentését is, hogy csupán az tartozhat őhozzá, aki rászánja magát a gyökeres megújulásra.

„Senki nem varr foltot új posztóból, a régi ruhára, mert a toldás kitépne belőle, az új a régiből,

És még csúnyább szakadás támadna.

És senki nem tölt új bort régi tömlőbe,

Mert szétrepesztené a bor a tömlőt,

S oda lenne a bor is, a tömlő is,

Hanem új bor, új tömlőbe való.”

E mondásnak mai, hozzánk szóló üzenete az, hogy a kereszténységet, mint hit és életelvet, nem lehet rávarrni a régi ember öltözékére. A kereszténység nem lehet felfércelhető folt a régi ruhán, amellyel valamilyen hiányt igyekszünk eltünteni, nem lehet kokárda sem, amelyet alkalmilag tűzünk ki ruhánkra, teljes öltözetnek kell lennie, amelyben a világ elé lépünk, és amely eggyé válik egész lényünkkel.

„Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást”

Mondja Jézus egy másik helyen és ezt a gondolatot, folytatja Pál is, ennek a lényegét ragadja meg, amikor azt mondja az Efézusi gyülekezetnek:

„Vessétek le a régi élet szerint való embert,

Aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott,

Újuljatok meg lelketekben és elmétekben,

Öltsétek fel az új embert,

Aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban, é szentségben teremtetett.”

Az új élet élése, az új ember megvalósítása magunkban: folyamatos feladat számunkra is. A keresztény ember életének dialektikája az, hogy kereszténysége révén ő maga ténylegesen új ember ugyan, de ettől függetlenül, naponta meg kell újulnia, mert Isten megajándékozta ennek a lehetőségével, és kötelességéve tette ezt.

A kereszténység tartalmi lényege a szeretet, strukturális lényege pedig az állandó megújulás, ez a megújulni és megújítani akarás, ez az örök alkotni vágyás, ez az isteni eredetű vállalkozói kedv, kezdeményező erő – és ezt elutasítani, ez elől elzárkózni, ez elől kitérni, ezt a lehetőséget elmulasztani: bűn. Halálos bűn, mint a gyilkosság, mert hiszen az is: a bennünk életre kelhető, a bennünk feltámadható új ember megölése.

Áldott emlékű professzorom, Erdő János, a rendszeres teológia oktatásának keretében nem győzte eleget hangsúlyozni, hogy az igazi kereszténységtől semmi nem lehet idegenebb, mint a múltba tekintő megtorpanás, tétovázás, visszafordulás. Maga a teremtett világ is folytonos mozgás és alakulás, amelyre, az állandóra való berendezkedés nem jó, még akkor sem, ha pillanatnyilag az tűnik kényelmesnek. Sőt éppen a kényelmes az, ami veszélyes. „Ha bennünk csak kényelem van és a kényelem utáni vágy, az alattomos dolog, amely vendégként lép be életünkbe, és s ott előbb gazdává, majd kényúrra válik”  - írja Kahlil Gibran indiai származású angol vallásfilozófus. Mi tehát a teendő?  Érzésem és meggyőződésem szerint az, hogy bizonyos értelemben lelki nomádokká kell lennünk, mindig készeknek a továbbköltözésre, az új tájon való megtelepedésre. Természetesen a szilárd értékeke, az örök igazságok megőrzésével –mint ahogy nomád őseink is mindig magukkal vitték tovább a megtalált és megőrzött kincseiket.

„A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az ember fiának nincs hova fejét lehajtania.”

Mondta Jézus talán kissé panaszosan, de büszke öntudattal.

A kereszténység: élet. És az élet: szüntelen megújulás.

„Hadd temessék el a halottak a halottaikat,

Te pedig menj el és hirdesd az Isten országát.” Mondta Jézus, majd így folytatta:

„Aki az eke szarvára teszi a kezét és hátratekint, nem alkalmas Isten országára.”

És Pál, aki az apostolok közül a legjobban értette Jézust,  ezt írja filippibelieknek:

„Ami mögöttem van, ezt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenesen a cél felé.”

Pünkösd van testvéreim, ami hajdan az apostolok számára jelentette egy új élet, egy új korszak kezdetét – és ami ma számunkra az örök megújulást jelenti. A megújuláshoz pedig új szívre van szükségünk, hogy új emberek lehessünk egy új világban. Legyünk méltók az alkalomhoz, az ünnephez és ahhoz, aki egykoron így szólt az ő népéhez, a jelenések látnoka által, és ma is így szól hozzánk: „Íme újjáteremtek mindent.” Ámen.

Kászoni József, lelkész