Templom a Logan közepén

Vannak, helyek, amelyek valóságosak, reálisok számomra:  a konyha, ahol napközben, hét közben, elég sok időt töltök; veteményeskert, amelynek gondozására hosszú évtizedek után is jó visszaemlékezni; hegyi ösvények, amelyeken – ha időm engedi – szeretek gyalogolni és közben meditálni, elmélkedni; magyarkúti ingatlanunk, ahol mindig jó együtt lenni gyülekezetem tagjaival, barátainkkal; lenni, templomunk, amelyben az utolsó 14-15 évben nem is kevés időt töltöttem. Vannak helyek, amelyeket nem igazán szeretek: bevásárló központok, gyorséttermek, zsúfolt épületek, tömegközlekedési járművek csúcsforgalom idején, repülőtere, stb..

A repülőterek nem olyan helyek, ahol az ember él hosszabb ideig létezik. Ezeken többnyire csak átutazunk és minél hamarabb sikerül, annál jobb. Ezek többnyire tiszták, kényelmesek, drágák, és annak ellenére, hogy több százezer ember számára épültek, mindig személytelenek is ráadásul. Sokszor megfordultam már a nagyvilág kisebb és nagyobb repülőterein, de mintha egy kicsit kivétel lenne ez alól, a Bostonban épült Logan repülőtere.

Utoljára ezen a repülőtéren a tavaly előtt jártam, utamban hazafelé tartva, egy testvéregyházközségi konferenciáról. Amikor beléptem az óriási röptérre, az teljesen tele volt utasokkal. A már bent levő emberek fáradtak, közömbösek, bosszúsak, aggodalmasak voltak. A sorok hosszúak, a türelem mindenki részéről meg rövid. Kedvenc repülőterem egyáltalán nem volt szeretetre méltó ebből az alkalomból.

Természetesen az alkalmazottak, mint mindig, most is udvariasak voltak. Mindent megtettek annak érdekében, hogy a sorok hamarabb mozdulhassanak és elfogyhassanak, de emberből ott soha nem lehet kifogyni, és mindenkinek szüksége volt személyes figyelemre, felvilágosításra, útlevélkezelésre. Már majdnem elértem a sor elejére, amikor egy szokatlan figyelmeztetésre kaptam fel a fejemet. „Úrvacsoraosztásra 11. 30-kor kerül sor a repülőtér kápolnájában. Felekezeti hovatartozástól függetlenül, mindenkit szeretettel várunk!”

Tűnődtem egy keveset úrvacsoraosztás? hiszen vasárnap van. Amint csomagjaimat bechekkoltam, (beadtam) elindultam megkeresni a kápolnát, amit egy műanyag fal mögött nemsokára meg is találtam. Amikor benyitottam, egy kellemes kis négyszögű szobában találtam magam, amit egy szép zöldszínű faltól-falig szőnyeg borított, és amelyben kb. 25 db. kényelmes szék volt elhelyezve, félkör alakú formában.  Belépésem pillanatában már három ember tartózkodott, de ezek kb. két perc múlva el is mentek. Nagyszerű, gondoltam magamban, így legalább majd csak ketten leszünk: a pap meg én.

Leültem. Nemsokára egy fiatal pap jött be, felém biccentett, meggyújotta a gyertyákat, elrendezett egy pár könyvet az oltáron, majd eltűnt egy oldalsó bejáraton. Az ajtó nyílt és egy középkorú hölgy jött be, majd leült; őt követően egy fiatalember; picit később sötétebb bőrű házaspár, talán indiaiak, és még sokan mások érkeztek a kezdés időpontjáig. Mire a pap miseruháját felöltve bejött a kápolnába a félkör alakú székek mind foglaltak voltak. Egy páran a szobácska hátsó felében még álltak is.

Így került sor úrvacsoravételre azon a reggelen, egy egyszerű félórás mise keretében, egy rövid homiliával, imával, amely többnyire arról szólt, hogy legyen békéje a világnak, ezen belül közép-keletnek, azoknak, akik a reptéren dolgoznak (érdekes én akkor nem is gondoltam rájuk) és mindazoknak legyen békességük, akik aznap utaztak. Milyen köre alakult ki így a szeretetnek! A helyén való szavak, és a jó szándékok gondolatával egyetemben.

Ezt a békét a jelenlevők egymásnak is kívánhatták Jézus szavaival: „Békesség nektek!” mindenki üdvözölhette a mellette, előtte, mögötte ülőket. Ettől aztán úgy éreztük: már nem is vagyunk idegenek egymás számára abban a kis kápolnában. Mert egy pillanatra közelebb hozott minket egymáshoz ez a rendkívüli találkozás, annak ellenére, hogy mind különböző irányba utaztunk tovább, a mise végeztével.

Aztán kiálltunk a kenyér és a bor felvételéhez, majd egy újabb rövid imát és áldást követően mindennek vége lett. De ami engem meglepett: ami engem igazán meglepett, hogy ezt követően az emberek a szertartás végeztével is még együtt maradtak, s a székükben ülve beszélgettek. Mielőtt a pap kiment volna a teremből megkérdezett egy pár ember uticélja irányáról, majd Isten áldását kérte további utunkra.

Lám, mit érhet egy egyszerű istentisztelet: a tömegből személlyé formált, változtatott bennünket. Ami első látásra közönségesnek, unalmasnak tűnik az valóságossá, reálissá változhat. És mindez a hitélet (liturgia) gyakorlása által történhetett, mert az embereket, akik addig közömbösek voltak egymás számára, részére Isten elé állította. Így sikerül a helyeket, és az embereket is úgy látnunk, ahogy Isten lát minket.

Azóta a röptereket egy kissé másképp látom. Számomra már nem személytelenek, hanem emberekkel, Isten teremtményeivel telis-tele helyek: ott dolgozó alkalmazottakkal, utazókkal, olyan családtagokkal, akik búcsút vesznek szeretteiktől az elválás pillanataiban, tele van férfiakkal és nőkkel és gyerekekkel, vagyis mind olyan személyekkel, akikért Jézus is élt és meghalt. A Logan számomra ezen túl nem lesz  többé olyan, mint amilyen addig volt: sem a Heathrow, sem Gatwick, sem az Arlanda, sem az O’Hare, sem a New-Yorki JFK, sem a Ferihegy, sem…  

Ámen.

Kászoni József, lelkész