Szilvafaültetés

„Mihez hasonló az Isten országa, és mihez hasonlítsam? Hasonló a mustármaghoz, amelyet fogott egy ember és levetett a kertjében; az pedig felnövekedett és fává lett, úgyhogy az égi madarak fészket raktak az ágain.” (Lk 13, 18-19)

Ő négy-öt éves lehetett azon a nyáron, amikor felségemmel a papi kertben egy délután szilvafa ültetvényekkel pótoltuk a kiszáradt régi öreg fákat. Éppen végzett egy érett, lédús, kora nyári szilva majszolásával. Hozzám jött a szilva magjával és a következőket mondta: „Édesapa ezt a magot el akarom ültetni.” Kételkedve néztem a kis ujjai között tartott és feltámadásra kiszemelt szilva magjára, és a következőket mondtam: „Nos, elültetheted azt te is drágám, de tudnod kell, hogy egyáltalán nem biztos az, hogy kikel a te szilvamagod. Emlékezz majd arra, amit most mondtam neked!” Mindez közel huszonöt évvel ezelőtt történt. Pár héttel ezelőtt, egy szombat délután pontosan 427 szilvát gyűjtöttem egy kosárba, a közben kikelt és fává terebélyesedő szilva magjából a fa alól, amely a kertnek azon a részén, ahol felnövekedett hűs árnyéket vet jó pár négyzetméteren. Ahogy láttam minden bizonnyal még a fán maradt legalább 427 szem szilva, azon kívül, amit összegyűjtöttem. Igaz nem a legnemesebb ízű gyümölcs közé tartozik, de volt harangozóm lánya mondta: szilvalekvárnak egészen elfogadható íze van. Hát ennyit az én több mint huszonöt évvel ezelőtti szkepticizmusomról.

Miközben, azon a szombaton szedegettem a gyümölcsöt a fa alól, közben Jézusnak a fent idézett példázatára gondoltam. Azon is volt időm tűnődni, hogy Jézus mennyire jól ismerte a természetet. Mennyire tisztában volt azzal, amit én most úgy fogalmazok meg, hogy a természet kulcsa: az elhalás. „Ha a földbe esett gabonamag el nem hal egymaga marad.” (Jn 12, 24)

Ahhoz, hogy betakarítani, gyümölcsöt szedni tudjunk, annak a folyamatához szükségszerűen hozzátartozik az átváltozás, az átalakulás, az átlényegülés folyamata. Egy másik jézusi példázatból azt is tudjuk, hogy az elvetett mag nagy százalékának el kell vesznie, meg kell semmisülni, ki kell égnie, meg kell száradnia, el kell pusztulnia, ahhoz hogy egy kikeljen belőle, de ha ez megtörténik, akkor az elültetett, majd elhalt és átalakult mag többszörösen száz annyit terem(het).

Amire mostanában leginkább szükségem van az nem szilvaszemek, hanem az idő: percek, órák, napok, mert úgy érzem ez a legkevesebb, ami rendelkezésemre áll: az idő. Sokszor azon morfondírozok, miért csak akkor adódik meg a hétből nyolc nap, amikor a világ másik felére utazom. Mondjuk Budapestről a Csendes óceán partvidékére. Ha ez máskor is, más alkalommal is megtörténhetne, lehet, utolérném magam sok mindennel, amiről hét közben lemaradtam.

Peter Maurin francia filozófus mondja ezt egy helyen: ahhoz, hogy időt tudjunk aratni, ahhoz időt kell vetnünk. A fenti kontextusban lehet, hogy őrültségnek hangzik az idő elvetése, „ültetése”, de ha igaz ez a magvetés szempontjából, miért ne lenne igaz az idő elvetésére is.

 Lehet ezért is, szeretem, amikor átcsapnak fejem felett az időzavarok hullámai, venni a pokrócomat, párnámat ás annyit aludni, amennyit csak lehet, tudok.

Egyik legszebb ünnepkörünkhöz közeledve, Téged is kérdelek kedves Testvérem: miből van számodra a legkevesebb? Idő? Pénz? Erő? Egészség? Nos amire a leginkább szükséged van, dobd el magadtól, vesd el, plántáld el. Ezt követően pedig készülj annak aratásra. De azzal a tudattal tedd, hogy egyáltalán nem biztos az aratás sikere. Az is lehet, hogy az aratás, ha egyáltalán lesz majd, nem olyan lesz, amire várakoztál. De annak a lehetősége is benne van, hogy azt kapod, amire a legnagyobb mértékben szükséged van.

Nos, most amikor mérlegen az ősz és minden a jó Isten gondviselését, megtartását, munkánk aratásának gyümölcsét jelenti, álljunk meg mindannyian bizakodással, hittel és reménységgel egy pillanatra akár a mi belső szobánkban, akár egy gyülekezet közösségében és gondolkodjunk, elmélkedjünk arról, hogy milyen jó hálát adni, hálásnak lenni Isten drága adományáért, ajándékaiért.

Ha valamiben szűkölködünk akkor tanuljuk meg azt, hogyan kell elvetni, eldobni, elplántálni magunktól annak érdekében és abban a reményben, hogy az százszoros termést ajándékozzon, mindenben amire a legnagyobb szükségünk van.

K.K.J.