Adventi úton...

Text: 1Móz28,15

Történt egyszer, hogy egy Jákób nevű ember elindult Beérsebából, és Hárán felé tartott. Amikor beesteledett, fogott egy követ, feje alá tette, és nyugovóra tért. Azon az éjszakán különös álmot látott: egy óriási létra jelent meg előtte, amely a földtől az égig ért, és rajta Isten angyalai járkáltak fel s alá. Odafönt, a magasban az Úr állt, és sztentori hangon így szólt: „Én vagyok az Úr, atyádnak, Ábrahámnak Istene, és Izsáknak istene! Ezt a földet neked és utódaidnak adom (…). Veled vagyok, megőrizlek téged, akárhová mégy (…). Bizony, nem hagylak el, amíg nem teljesítem, amit megígértem neked.”… Amikor Jákób felébredt, így gondolkozott: „Bizonyára az Úr van ezen a helyen! Bizonyára ez a hely Isten háza, és a menny kapuja!”… Aztán fölkelt, fogta azt a követ, amelyet fejaljként használt, fölállította szent oszlopként, és elnevezte Bétel-nek, majd ilyen fogadalmat tett: „Ha velem lesz Isten, és megőriz ezen az úton, amelyen most járok, (…), akkor az Úr lesz az én Istenem (…) Ez a kő pedig, amelyet szent oszlopként állítottam, Isten háza lesz…”

 Ugye, gyermekkorunk óta nem nagyon szeretjük Jákóbot? Azt tanultuk, hogy álnok volt, képmutató és cselszövő, mert megrövidítette testvérét, Ézsaut, amikor egy tál lencséért megszerezte az elsőszülöttségi jogot; becsapta édesapját, amikor kicsalta tőle az egyébként elsőszülötteknek járó atyai áldást, stb. Azonban iménti története, az álomlátással, teljesen más megvilágításba helyezi őt! Azt mondhatnók, hogy Jákóbot ezzel a történettel rehabilitálja az Úr! Megkapja az isteni áldást, és ezáltal feloldozást nyer addig elkövetett bűnei alól! Ez Jákób történetének legszebb, legemberibb pillanata! Szinte látjuk lelki szemeinkkel a földön fekvő, megriadt embert! Látjuk rémületét, amikor megpillantja az égig érő létrát! Látjuk, amint megpillantja Istent, és fejéhez kap szörnyülködve, mert hite szerint most meghal, mivel szemtől – szembe látta az Urat! Érezzük a nagy ellentmondást a magasság, a hatalom, és a tökéletesség, valamint a mélység, a kiszolgáltatottság és a tökéletlenség között!  Szinte halljuk jajveszékelését: jaj nekem, jaj nekem!

Barátaim! Meghökkentő dolgot mondok: Jákób én vagyok! Azaz egy kicsikét pontosítok: Jákób te vagy, Norbi! Illetve: te vagy, Laci! És te is Jákób vagy! Te is! És te is! És mindenki, aki itt van! Mi mindannyian Jákóbok vagyunk! Mi vagyunk azok, akiknek van takargatnivalójuk! Mi szereztünk elsőszülöttségi jogot egy tál lencséért, mi indultunk el Beérsebákból Háránok felé, mi álmosodtunk el, mi aludtunk el, és mi rettentünk meg, amikor álmunkban megláttuk az Urat! És most belőlünk szól fájdalmasan: Jaj, Istenem, távol vagyok Tőled, jaj nekem, mert áthidalhatatlan a távolság, jaj nekem, mert nem tudok Rád nézni! És jaj nekem, mert semmire nincs időm, Istenem, mindjárt itt van karácsony, és én még sehol sem állok, jaj nekem, hogy lesz ebből ünnep, hogy költöznek majd lelkembe ünnepi érzések? Jaj nekem, jaj nekem!

Jákób, ébresztő! Emberek, ébresztő! – Mit láttatok álmotokban? Emlékeztek? ... Ott volt egy nagy létra! És milyen volt? – Hát olyan, hogy a földtől az égig ért! És emlékezzetek: angyalok járkáltak rajta! Le és fel! Fel, s alá! – Értitek? … Akkor: van remény! Ezek szerint: össze lehet kötni a földet az éggel! És az eget a földdel! Tehát: ebből az állapotból kiléphetünk! Ebből a földhözkötöttségből felemelkedhetünk! A sártól megtisztulhatunk! … Akkor ebből az összevisszaságból még ünnep is lesz egyszer! Akkor csak eljő’ az idén is karácsony! Talán úgy, mint egykoron! Talán úgy, ahogy bennünk él! Úgy, ahogy mindig álmodozunk róla: angyalszárnyon, nagy hópelyhekkel, mennyezetig érő karácsonyfával! … És a fa alatt lesz majd bőrlabda, villanyvasút és matchbox! És lesz hajas baba,  játékház és “Ember, ne mérgelődj!” És gombfoci, kötött pulóver és gyapjú zokni! … Majdnem úgy, mint gyermekkorunk lexebb karácsonyain!

Emberek! Manapság is el lehet jutni az eszményi karácsonyhoz!!!

Mert –bár még sokan nem tudják! – már el is indultunk feléje! Már úton vagyunk! Már nyolc napja lépkedünk az adventinek mondott ösvényen!

Ez már az „Adventus Domini”! Ez már az „Úrjövet”! Ez már a „karácsonyi előköszönő”! Már elénekeltük, hogy „Rorate coeli”, „Harmatozzatok, egek!”, elfújtuk, hogy „Istenországa eljő’, útba’ van”, már meggyújtottunk az adventi koszorún két gyertyát, jelezvén, hogy lelkünkben egyre nagyobb a fény és a világosság…

Ezek szerint mi már a létrán vagyunk! Fölléptünk a második fokára, és szépen, lassan elkezdtük a kapaszkodást fölfelé, ahol –reményeink szerint- Isten és egy szép ünnep vár reánk!

Hogy mondta Weöres Sándor? „Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás:/Alattad a  föld, fölötted az ég, benned a létra!”

 Szóval benned és bennem a létra? Tehát mindenem adott a készüléshez! Szóval van ilyen, hogy „Advent a Fellegvár alatt/Advent Torockószentgyörgyön!”- Van-e otthon gyertyád?- Gyújtsd meg, és nézd a lángját! Van-e szép versed?- Vedd elő, és olvasgasd! Két kezed van-e?- Tedd össze, és imádkozz! Lelked van-e? – Akkor tartsd a fény felé, fedd fel, és hagyd, hogy beléáramoljon a melegség!

- Testvér! Ez az az advent, ez az Úr-várás, ez a karácsonyi hangolás!!!

Volt egyszer egy kőfaragó, aki időnként szobrásznak álmodta magát. Kertje eldugott sarkában, maga- tákolta fészerében éveken át, hatalmas, szürke kőtömböt faragott. Azt mondta: ez lesz saját sírköve! Angyal- alakot faragott a kőbe. Alulról fölfelé! Megvolt már a lábfeje, a saruja, ruhájának redője, arcának körvonalai, de még korántsem volt kész: szárnyai még nem voltak kifaragva… Egy napon holtan találtak rá- vésői és kalapácsa ott volt a befejezetlen szobor előtt. Többé már sohasem fog elkészülni – szárnyai végképp benne maradnak a szürke kőben! (Gyökössy Endre)

Az a szobor azóta is a félbemaradottság szimbóluma! Ez maga a befejezetlenség, az el- nem-készültség, a hiány! – Mintha rólunk mintázták volna akkor, amikor elindultunk az adventi úton!

Testvéreim, barátaim, útitársaim, Jákóbok! Hallgassátok a jó hírt: A létra tetején az Úr áll, és azt mondja: „Én vagyok az Úr, atyádnak, Ábrahámnak Istene, és Izsáknak istene! (…) Én veled vagyok, és megőrizlek téged, akárhová mégy! (…) Bizony, nem hagylak el, amíg nem teljesítem, amit megígértem neked!”

Nekünk meg erre van szükségünk: ígéretre és bizonyosságra! Azért, hogy legyen, Aki vezessen minket! Azért, hogy legyen, Akibe belekapaszkodjunk! Azért, hogy az adventi ösvényen legyen útjelzőnk! Azért, hogy bátran lépegessünk karácsony felé! Azért, hogy reménykedjünk, hogy Isten álmot küld reánk, és létrát állít elénk, amely összeköti az eget a földdel!  Az Ő hűsége, az Ő gondviselése, az Ő ígérete a biztosítéka annak, hogy nem maradunk félig készek, nem leszünk befejezetlenek, szárnyunk nem marad bent a szürke kőben, hanem ebben az esztendőben is felkészülten érkezünk meg az áldott ünnepre!

            A költőt parafrazálva:

Azt mondtam egy angyalnak,

aki advent * kapujánál fogadott:

adj nekem egy lámpást,

hogy biztos léptekkel

mehessek szembe

a bizonytalansággal.

Ő így válaszolt:

- Indulj csak a sötétbe,

és tedd kezed Isten kezébe.

Ez jobb, mint egy lámpás,

és biztosabb, mint egy ismert út.                         Ámen.

(Adventi kérés. *Eredetileg: „az év kapujánál”)

Torockószentgyörgy, 2007-12-08                                                 Koppándi Botond