Lk 2,1–7.

*A beszéd Csiha Kálmán A karácsony titka c. beszédének felhasználásával készült. (Csiha Kálmán, Isten asztaláról. Prédikációk, Kolozsvár, 1993.)

Ünnepre készülve megbolydult körülöttünk minden. Az utcán és a nagy bevásárlóközpontokban szó szerint egymás lábát taposták az emberek, miközben elhitették magunkkal, hogy a bevásárlás a legfontosabb a karácsonyi készüléshez. Azok, akik az utolsó pillanatig halogatták a bevásárlást, azt tapasztalták, hogy a nagy áruházak előtt nem volt már parkolóhely. A többhektárnyi mamut vásárcsarnokokban nem volt hely megállni, a bevásárlókocsival megfordulni. Az utcán nem volt hely tisztességgel haladni, az araszoló kocsisorban nem volt hely a mellékutcákból kitérni. A harmadik évezred ez évi karácsonyát valami hihetetlen helyszűke jellemezte.

Valamikor nagyon régen történt, Augustus Octavianus uralkodása alatt, hogy a császár rendeletet adott ki: írják össze az egész földet. Az egész föld ebben az időben a hatalmas római birodalomra vonatkozott, melynek határai Afrikától – Indiáig, Indiától pedig a Brit szigetekig terjedtek. Csodálatos volt ez a birodalom, kiváló biztonságos utak szelték át, virágzott a kereskedelem, forgott a pénz, jog és törvényesség védte a polgárokat. A császár parancsára elrendelt népszámlálás olyanná tette a kis zsidó provinciát, mint a méh kas. Az emberek jöttek és mentek, óriásira növekedett a forgalom, hiszen mindenkinek oda kellett menni, ahová való, hogy vagyonáról, a Birodalmat érdeklő minden tulajdonáról számot adjon. Így történt, hogy József és várandós felesége Mária is útra keltek Názáretből Betlehembe. Amíg Betlehembe voltak Mária megszülte fiát, Jézust, akit bepólyált és a jászolba fektetett. Az evangélista rövid fél mondatban meg is magyarázza, hogy miért kellett a csecsemőt a jászolba fektetni: azért mert nem volt a szálláson számukra hely.

Változott-e valamit a világ 2000 esztendeje? Ma is arról panaszkodunk, hogy nincs hely, tolakodunk, és méltatlankodunk, hogy nincs hová parkoljuk az autónkat, kicsi a lakás, hogy szűk hely! Technikailag óriási nagyot változott a világ, de a lélek mélyén nem sok a változás. A római birodalom régen megszűnt, s az egész világ olyanná lett, mint egy nagy falu. A modern tömegkommunikációs eszközök behálózzák az egész földet, és ha a világ egyik eldugott zugában valami jelentős esemény történik, már zúgja a rádió, egyenes adásban közvetíti megszámlálhatatlanul sok tévécsatorna, megszólalnak a mindig kéznél levő szakemberek, akik értékelik, magyarázzák az eseményeket. Bizony kétezer esztendővel ezelőtt nem volt ilyen információ dömping, és Jézus születéséről is alig néhány pásztor vett tudomást, meg valami messze keletről érkezett bölcsek. Betlehemben nem volt telefon, nem volt Internet, táviratozni sem lehetett. Csupán az égen ragyogó csillag hirdette az egész világnak: ne féljetek, mert született néktek ma megtartó, az úr Krisztus a Dávid városában. Betlehemben, a Dávid városában született kisdednek nem jutott hely a szálláshelyen, az istállóban született. Pedig nem voltak rosszindulatúak a Betlehemiek, csak éppen annyi vendég volt, hogy képtelenség volt mindenki számára helyet biztosítani. És mivel nem jutott eszükbe, hogy az ószövetségi prófécia éppen az ő városukban fog beteljesedni, nem adtak helyet a megszületendő Jézusnak. Minden telve volt, annyira zsúfoltak voltak a házak, a vendégfogadók, hogy Jézus számára már nem jutott hely. Nem rosszindulatból, nem gonoszságból, csak olyan volt akkor a helyzet, olyan volt akkor az élet.

Most tegyük fel magunknak a kérdést: van-e hely a mi életünkben a karácsonyi evangéliumnak, a minden esztendő decemberében megszülető Jézusnak? Nem gonoszságból és nem rosszaságból, nem is rosszakaratból, de sokszor nincs hely szívünkben és nincs hely házunkban Jézus, és a benne megtestesülő szeretet és emberség számára. Legtöbbször rohanunk valahová, vagy akad valami nagyon sürgős, halaszthatatlan munka, vagy egyszerűen idegesek, fáradtak vagyunk, vagy úgy tele vagyunk máltat sirató vagy jövőt illető gondolataikkal, hogy nem jut másnak hely. Pedig ilyenkor fokozottabban kell figyeljünk egymásra, december vége táján meg kell halljuk karácsony himnuszát. Pál apostol egy csodálatos himnuszt írt a Korinthusi gyülekezetnek, úgy ismeri minden keresztény, hogy Szeretet himnusza, hallgassuk meg e himnusz karácsonyi változatát:

Ha a házamat fenyőágakkal, gyertyákkal, égőkkel és csilingelő harangocskákkal díszítem is fel, de a családomra nincs időm, nem vagyok egyéb, mint díszlettervező.
Ha a konyhában fáradozom, karácsonyi süteményeket sütök kilószámra, ízletes ételeket főzök, és a karácsonyi vacsorához csodálatosan megterített asztalt terítek, de a családomra nincs időm, nem vagyok egyéb, mint szakácsnő.

Ha a szegénykonyhában segédkezzem, az öregek otthonában karácsonyi ünnepséget szervezek, és minden vagyonomat segélyként elajándékozom, de a családom felé nincs bennem szeretet, mindez semmit nem használ nekem.

Ha a karácsonyfát csillogó angyalkákkal és horgolt hópelyhekkel díszítem fel, ezernyi ünnepen veszek részt, az egyházközség kórusban énekelek, de Jézusnak nincs helye a szívemben, akkor nem értettem meg, miről is szól a karácsony.

A szeretet félbeszakítja a sütést, hogy a gyermekét megölelje.
A szeretet hagyja a takarítást és a lakásdíszítést, és megcsókolja a házastársát.
A szeretet barátságos az idő szűke ellenére is.
A szeretet nem irigyel másokat házukért, amiben jól kiválasztott karácsonyi porcelán és odaillő asztalterítő van.
A szeretet nem kiált rá a gyerekekre, hogy menjenek már az útból, hanem hálás érte, hogy vannak, és útban tudnak lenni.

A szeretet nem csak azoknak ad, akiktől kap is valamit, hanem örömmel ajándékozza meg épp azokat, akik ezt nem tudják viszonozni.
A szeretet mindent elvisel, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.
A szeretet soha el nem múlik.
A videojátékok tönkre mennek, a gyöngysorok elvesznek, a számítógépek elavulnak.

De a szeretet ajándéka megmarad.

Most úgy érezzük, hogy tele van a szívünk, és tele van a házunk vendéggel. Istenem, milyen sok vendégünk is van! Vannak olyan vendégeink, akiket szeretünk, a nevük, ifjúság, szépség, egészség, öröm, és vannak olyan vendégeink, akiket nem hívtunk, de jöttek, és úgy hívják őket, hogy, bánat, gyász, betegség, fájdalom! Itt vannak, velük élünk, velük osztjuk meg ünnep és hétköznapjainkat. Sok vendégünk van, s úgy lefoglalnak, hogy alig-alig marad idő a legfontosabb vendég, Jézus számára. Milyen sokszor van úgy, hogy vasárnap nem megyünk el a templomba, mert valamelyik vendégünk otthon tart, nem rosszaságból nem megyünk, hanem mert nincs időnk, nem hagy a vendégünk a bánat vagy az öröm, a betegség vagy az egészség. Pedig ha tudnánk, hogy ez a sok-sok vendég egyszer elhagy, rögtön időt szentelnénk a legfontosabb karácsonykor közénk érkező vendégünknek is.

Az egyik székelyföldi faluban szolgáló lelkésztársam mesélte, hogy a falutól jó messze egy tanyán lakott egy özvegy híve, akit minden évben az ünnepek során felkeresett, elvitte a falinaptárt s elbeszélgetett az idős özvegyasszonnyal. Egy alkalommal megkérdezte, hogy nem fél-e egyedül? Már miért félnék tiszteletes úr, – hangzott a válasz – nálam mindig van valaki vendég? A lelkész értetlenül nézett, majd megkérdezte, hát kik a vendégei? Ó, sok vendégem volt – válaszolta. – Először vendégem volt az ifjúság. Szép vendég volt, nagyon örültem neki, de aztán egyszer a tükörbe néztem, és észrevettem, hogy elköltözött. Nem is szólt, csak megszökött tőlem! Aztán vendégem volt a szépség. Nagyon örültem neki, de aztán egyszer a tükörbe néztem, és észrevettem, hogy úgy eltűnt mintha soha itt sem lett volna, már csak a fényképeken látom viszont. Megszökött tőlem. Aztán vendégem volt az egészség. Nagyon jó vendégem volt, kenyeret tudtam keresni, és az enyéimnek tudtam szolgálni vele. Aztán egyszer csak a testembe nyilallott valami, és azóta megszökött ez a vendég is. Ő is elhagyott! De voltak drága földi vendégeim is: köztük a férjem. Sokáig volt vendége a szívemnek, s negyven boldog évet éltünk ebben a házban. Aztán egyszer kikísértük a temetőbe. Aztán vendégeim voltak a gyermekeim! Úgy örültem, amikor megszülettek, amikor mosdattam, öltöztettem, amikor járni, imádkozni tanítottam őket. Áldott jó vendégek voltak, de aztán férjhez mentek, megházasodtak, a városba költöztek. Most is megjelennek néha, mert szeretnek most is, de csak egy-két napra tudnak jönni, a hétköznapokon már nincsenek itt. De van egy vendégem, akit egyszer, amikor még fiatal voltam egy úrvacsoraosztáskor befogadtam. Úgy hívják, hogy Jézus! Elment az ifjúság, szépség, az egészség, elment a férjem, a gyermekeim, de Jézus itt maradt. Soha nem vagyok egyedül, mert Jézus tanításával, emberségével, szeretetével és helytállásával mindig itt van velem!

Betlehemben nem volt hely vendégfogadó háznál! Vajon nálunk van-e hely? Van-e hely, hogy a jézusi szeretet velünk maradjon, amikor a többi vendég sorra elköltözik? Lehet, hogy életünk egyik felét elfoglalta a hitetlenség, a másik felét a gond, baj és aggodalmaskodás, de karácsony táján jó lenne találni egy tenyérnyi helyet a minden esztendőben megszülető szeretetnek! Nem baj, ha olyan ez mint az istálló, ha nincs benne pompa és cicoma, templommá lesz abban a pillanatban amikor Jézust befogadjuk. Befogadjuk de hogyan és meddig?

Karácsony családias hangulata minden esztendőben megérinti szívünket, de milyen szomorú, hogy három nap után rendszerint tovaszáll, s az újévre már nincs helye a karácsonyi szeretetnek. Mintha szeretet is a karácsonyfával együtt hervadna, hogy néhány hét után utcára dobják, hogy néhány hét után minden a régi kerékvágásban haladjon tovább. Akaratlanul is azon merengünk el, hogy vajon hány család ünnepelt boldogan, minden gondot és nyomorúságot felejtve karácsonykor. Biztosan milliók ajkán zengett a dicséret és biztosan millió keresztény családban lángolt fel újra a szeretet. De ugyan ilyen biztos az is, hogy millió kettészakadt család, elvált édesanya és édesapa, lelkileg megnyomorított gyermek sóhajtott fel, szeretetet várva és remélve karácsony éjszakáján. És biztos az is, hogy fedélnélküliek százezrei, otthontalan utcagyerekek bandái érezték meg a családi fészek melegének kínzó hiányát. És vajon hány édesanya gondolt könnyes szemmel karácsony estéjén meg nem szült gyermekére és hány elhagyott gyermek sírt soha nem látott édesanyja után. Bárhogyan is szeretnénk elkerülni e kérdéseket karácsonykor ezek is megfogannak lelkünkben. A szenteste szeretetteljes világában meg kell hallanunk a betlehemi gyermekgyilkosság áldozatainak sikolyát, az árvák és özvegyek zokogását, az ártatlanul meggyilkolt gyermekek néma panaszát, mert karácsony minden kereszténynek egyformán ünnepe.

   A szeretet ünnepén tudunk-e helyet szorítani Jézusnak, s mosolyt varázsolni gyermekeink arcára? Munkához szokott kezünk tud-e melegebben simogatni, örökösen panaszló ajkunk tud-e hálát adni azért, hogy üdvözítő született? Jobbulást, változást világunkban csak úgy várhatunk, ha nem fordítunk az ünnep után hátat a jászolbölcsőnek, ha családjainkban megtartjuk a karácsonyi hangulatot, ha mindennapjaink forgatagában is tudunk időt szakítani, és helyet találni az imádkozásra, a betlehemben született üdvözítő tanításainak meghallgatására és követésére.

Ámen

Kovács Sándor