Békességben élni

Amikor Jézus búcsúzott tanítványaitól, hagyatkozott. Úgy, ahogy az emberek általában hagyatkoznak. De ő nem földi értékeket hagyott tanítványaira, hanem szellemi tárházát, lelke mérhetetlen gazdagságát. Hosszan sorolhatnám, hogy mi mindent hagyott ránk, de nem teszem, mert ma úgy vélem, mind közül a legfontosabb a békesség. „Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek…” (Jn 14,27)

Az életben sok minden áll vagy bukik rajtunk. Igaz a mondás: mindenki a maga sorsának kovácsa. Mert valóban, sok esetben az egyénen múlik, hogy milyen életutat választ magának. Lehet a szorgalmas, munkás, tiszta életet választani, másokért élni. S lehet léha, könnyelmű, felelőtlen lépésekkel járni az életúton. De ha ez csak részben lenne saját döntésünk eredménye, az már biztosan tőlünk függ, hogy hogyan éljük meg a mindennapokat: békességesen vagy békétlenkedve, zúgolódva, irigykedve, gyűlölködve.

Úgy tűnik, a békességben élésnek kettős alapja van: a lehetőség és a szándék. S e kettő összefonódása adja a teljes összhangot Istennel, embertárunkkal, önmagunkkal. Pál apostol is erre figyelmeztet, amikor azt tanácsolja: „Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben.”(Róm 12, 18)

Hogyan értsük ezt? Mi az, ami lehetséges, és mi az, ami rajtunk áll? A rajtunk álló lehetőségeket mérlegelve először is saját tűrőképességünkre kell gondolnunk. Ez egész életünk meghatározója, amely személyi, családi, közösségi életünkre kihat. Nem mindegy, hogy az amúgy is feszült légkörű munkahelyen magunk is ingerlékennyé válunk, vagy türelmesen végezzük feladatunkat. Az sem mindegy, hogy a családba, otthonunkba milyen hangulatot viszünk haza, ideges hangulatot, vagy pedig derűt, nyugodtságot és békességet. Egyáltalán nem mindegy, hogy a szülő gyermekét hangos kiabálással, vagy türelmes szeretettel neveli, tanítja. És persze az sem mellékes, hogy egy közösséghez, annak kérdéseihez hogyan tudunk viszonyulni: a kákán is csomót kereső kritikával, állandóan valaki személyébe ütközve, vagy arra törekszünk, hogy a közösség hasznos és építő tagjai legyünk, akik szóval és tettel a békességet munkálják. Ezek bizony rajtunk álló, vagy múló dolgok, amelyekre lehetőségünk van. Mert a békességes élet lehetőségeit és feltételeit nem magunk teremtettük meg magunknak, hanem Atyánktól, a mi szerető Istenünktől kaptunk.

De mi történik akkor, ha az emberekkel való békességben élésünk nem rajtunk áll? „Ne álljatok bosszút önmagatokért.” (Róm 12, 19)− válaszol az apostol. A bosszúállás fokozatosan születik meg az ember lelkében. Mondhatjuk azt is, hogy, hogy fokozatai, állomásai vannak. Első lépése a sértődés. Elég egy csípős megjegyzést tenni valakinek, vagy egy kemény szót használni valakivel szemben, s az máris megsértődhet. Aztán a sértődés haraggá növi ki magát. A harag pedig rossz tanácsadó, mert rendszerint elveszi az ember tisztánlátását, s a haragjában elvakult ember csak a megtorlást tartja fontosnak.

Amikor a samaritánus falu lakói nem fogadták be Jézust, a tanítványok lelkében is forrt a bosszúállás vágya és javasolták mesterüknek, hogy büntesse meg azokat a visszautasítás miatt. Jézus azonban inkább a tanítványokat dorgálta meg és figyelmeztette: Nem tudjátok, hogy milyen lélek van bennetek… (Lk 9, 51-56) Azaz Istentől kapott lelkünk nem a háborúskodás, a bosszúállás, a gyűlölet, hanem inkább a szelídség, alázat, türelem és békesség lelke. A békességre való külső lehetőség pedig mindig adva van, még ha olykor el is van rejtve előlünk. Csak fel kell ismerni, tudni kell élni vele.

Időnként a bosszúállás bennünk is fortyogó fazékként, égő tűzként lobog. Hányszor kértünk „tüzet” az embertársra, ismerősre vagy ismeretlenre? Hányszor öntöttük ki forrongó lelkünk sistergő tüzét a hozzánk legközelebb állókra, szeretteinkre? Az is előfordult, hogy kárörömmel néztünk a másik ember megalázott arcára, s éreztünk győzelmi büszkeséget. De milyen áron tettük ezt? Jobban éreztük-e tőle magunkat, vagy békétlenségünk, nyugtalanságunk még nagyobb, fájdalmasabb lett? Esetleg még inkább elkeseredettek, bezártak lettünk, s vélt győzelmünkkel magunkra maradtunk? Nem véletlenül történt így.

Mert a háborúskodás, a harag, a bosszú soha, csupán a békesség az, ami felszabadít, táplál és felüdít. Erőt és ihletet ad az alkotáshoz, jókedvet a mához, reménységet a holnaphoz. Jézus békességének örököseiként érdemes hát arra törekednünk, hogy e békesség birtokosai, hordozói és annak szétosztói legyünk embertársaink között. Mi mit választunk?

Lakatos Csilla

2006. augusztus