„Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az Úrnak!

Készítsetek egyenes utat a kietlenben Istenünknek!

Emelkedjék föl minden völgy, süllyedjen le minden hegy és halom, legyen az egyenetlen egyenessé és a dombvidék síksággá! Mert megjelenik az Úr dicsősége, látni fogja minden ember egyaránt.” Ézs 40,3-5

Kedves Keresztény Testvéreim!

A mai napon az Ézsaiás próféta által tolmácsolt isteni üzenet segítségével gyújtjuk meg adventi koszorúnk harmadik gyertyáját.

A felolvasott bibliai üzenet megértéséhez úgy gondolom, elengedhetetlenül szükséges megválaszolnunk a kérdést: Mi az advent?

Advent, mindenek előtt Ünnep. Elmúlt idők emlékezete, benne régi korok létét, reményét, vágyát ünnepeljük. Zsoltárokat éneklünk, melyekben évezredek fájdalma és reménye szólal meg. Emlékezünk prófétákról. Belelátunk a szent homályba, s letakarjuk lelkünket évezredes víziók fátyolával. Mindezt azért tesszük, hogy lángolóan örvendezzünk azon: íme, a múltból édes jelen lett.

Az az advent, amely volt, figyelmeztet arra az adventre, amely van, melyben az Úr közelít hozzánk s mi Őhozzá. Mert az első advent óta az Úr, a mi Istenünk folyamatosan jön felénk. Ilyen értelemben a mi egész életünk advent, vágyakozás, várakozás az Istennel való találkozásra, együttlétre.

Kétféle advent van: az egyiket ünnepeljük, a másikat éljük. Az egyik emlékünnepe a hálás kereszténységnek, mely beleéli magát a régi évezredek reményébe. A másik adventben mi magunk élünk, hogy eleget tegyünk saját életünk feladatának, elérjük annak célját. Csupán e kettő találkozása, összefonódása biztosíthat bennünket, ma élő keresztényeket arról, hogy nem a képmutató, nem a szemkápráztató külsőségek által meghatározott, nem egy hamis, hanem a valódi adventi úton járunk?

De hogyan ismerhetjük fel az általunk járt út igazi voltát? Adventnek olyan félreismerhetetlen jegyei vannak, amelyek mindenkor segítenek, hogy el ne tévedjünk.

Advent első jegye a világosságra való vágyakozás.

Az élet útjai a másik világba, a földi élet határán túli életbe vezető utak homályos utak. Az ész éjben áll, a világnézetek bizonytalanok. De a mindennapok során is kétség és bizonytalanság settenkedik körülöttünk. Ó, ki vezet el az éjben, biztos úton célunk felé? Ki vezet ki az egyre hosszabbá váló, egyre inkább ránk nehezedő sötétségből az újjászülető nap fénye felé?

Ezek az adventi úton járó, a mélység sötétségét megtapasztalt ember kérdései. A keresztény ember soha nem marad egyedül aggodalmával. Imába foglalt kérdéseit Isten nem hagyja megválaszolatlanul. Szent lelke által vigasztal, reményt kelt gyarló teremtményében, hogy az éjszaka hamarosan elmúlik, a világosság közeleg. Ez azonban kötelességet is jelent: úgy rakjunk rendet lelkünkben, olyan életet éljünk, hogy az kiállja a világosság próbáját. Reánk nézve ez azt jelenti, hogy hűségeseknek kell maradnunk a világossághoz, keresnünk kell a testvéri szeretet önfeláldozásával, hogy a segítségre szorulókon segíteni tudjunk.

Advent második jegye a várakozás.

Korunk embere minthogyha elfelejtett volna várni. Nem csoda, hiszen egész életünket az „add meg Uram, de most mindjárt”− gondolata szövi át. Erre biztatnak az árusok, kalmárok, akik már idejekorán feldíszítik a koszorút s a fenyőfát, hogy azt a látszatot keltsék, az ünnepre nem kell már várni, ha úgy akarjuk az éppen, ott, éppen akkor, már októberben elkezdődhet.

Így történhet meg, hogy a valódi ünnepre elfásultan, fáradtan érkezünk meg, úgy érezzük, semmi újat nem hozhat, mi már mindent megkaptunk.

Meg kell hát újból tanulnunk várni.

Mire is várakozunk advent idején? Pilinszky János A várakozás szentsége című írásban így válaszol erre a kérdésre:

Jézus születésére várakozunk. Arra, ami már réges-régen megtörtént.

Ez a magatartás, ez a várakozás nem új − írja Pilinszky. A felületen az ember köznapi életét mindenkor könyörtelenül meghatározza az idő három − múlt, jelen és jövő − látszatra összebékíthetetlen fázisa. A felületen igen. De nem a mélyben. Ott, a mélyben mindig is tudta az emberiség, hogy tér és idő mechanikus határait képes elmosni a minőség, a jóság, a szépség és az igazság ereje. Elég, ha a nagy drámákra vagy a nagy zeneművekre gondolunk, melyek titokzatos módon attól nagyok, hogy többek közt alkalmat adnak arra is, hogy a jövőre emlékezzünk, és a múltra várakozzunk. (…)

Az adventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. (…) Advent idején mi arra várakozunk, és az után vágyódhatunk, ami megtörtént, és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk. Vágyódunk utána, várakozunk rá (…) és ezzel módunkban áll kiemelkedni az időből. (…)

Az adventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valóban mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosan úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karja között tart.

Advent harmadik jegye az Istenbe vetett hit és remény.

Az a hit, amely a hívő ember Istenbe vetett bizalma, s amely Pál apostol szerint sem más, mint „a reménylett dolgok valósága és a nem látott dolgokról való meggyőződés”.

De mit használ, ha valaki azt mondja, van hite, de cselekedetei nincsenek? (…) A Jakab levél írójával mi is valljuk, hogy a hit, ha cselekedetei nincsenek, önmagában halott. Jak 2,17

Mit kell hát tennem, hogy cselekedeteimmel alátámasszam azt a hitet, mely az adventi homályban, Istenre figyelő várakozásom során napról napra megerősödik?

Erre válaszol az Ézsaiás könyvéből felolvasott bibliai üzenet: Egy hang kiált:

Nem ülhetek tétlenül, mert „egy hang kiált”. Kiáltás. Van úgy, hogy örömében felkiált az ember, de leggyakrabban figyelmeztető szó a kiáltás. Isten kiáltása is figyelmeztető, megmentő szó. Ez a bizonysága annak, hogy Ő nem akarja, hogy mi elvesszünk. Kiáltott a próféták, az apostolok által, de kiált ma is és figyelmeztet, hogy válaszd Őt, válaszd az életet. Mert Isten nélkül csak kietlenség van, és kietlenségben elpusztul az élet.

Az adventi Lélek nem passzív, hanem tevékeny, sürgető lélek. Mint ilyen ösztönöz, hajt, buzdít a munkára, küzdelemre, és haladásra. Éppen ezért az ünnepi hangulatkeltésen túl, advent lényegét semmiképpen sem karba tett kezű álmodozásban, tétlen várakozásban látom, hanem lelkesedésben és tettre készségben a helyes, szép és hasznos iránt.

Ézsaiás így folytatja:

Építsetek utat a pusztában az Úrnak! Készítsetek egyenes utat a kietlenben Istenünknek!

Emelkedjék föl minden völgy, süllyedjen le minden hegy és halom, legyen az egyenetlen egyenessé és a dombvidék síksággá!

Különös ez a felhívás, Testvéreim! E sorok hallatán akaratlanul is a nem bibliai értelemben vett hegyek elhordása és völgyek feltöltése jut eszembe − pontosabban az erdélyi Bözödújfalu és a korábban ott lakó székely emberek tragikus sorsa. A diktatúra borzalmainak egyike volt az, hogy egy könnyelmű tollvonással magyar lakta településeket tűntettek el, így nyomorítva meg az ott lakók életét. A művelet egyszerű volt: gátat építettek s a völgyben addig virágzó magyar falut víz alá süllyesztették. Ma ez Isten és az emberek elleni merényletnek számít.

A prófétai irodalom azonban ezt a képet nem ilyen értelemben, hanem az útkészítés allegóriájaként idézte. A hegyek és a völgyek alatt az emberek és a népek előtt tornyosuló akadályokat értette. A szakadékokat, a természeti akadályokat úgy értelmezték, mint az Isten és ember közötti kapcsolatot gátló tényezőket.

Az útkészítés képe és az út a legtöbb esetben szimbolikusan az ember erkölcsi viselkedésének leírására szolgált az Ószövetségben. Amikor Hérakleitosz azt mondja: „Az út fel és le ugyanaz”, nemcsak a hegyet járt ember tapasztalatát rögzíti, hanem a társadalom csúcsait és mélységeit megjárt ember élményét is belesűríti ebbe a képbe. A jézusi mondás: „mert szoros a kapu és keskeny az út, amely az életre visz, és kevesen vannak rajta”, egyszerre beszél az ember útkereséséről és az emberi gyengeségekből adódó tévedésekről.

A modern írók közül például Franz Kafka azt vette észre, hogy az emberek félelmükben el sem kezdik keresni az igazsághoz vezető utat. Talán ez a legnagyobb tragédiánk. Így ír erről: „Ha tehát elindultál az úton, folytasd minden körülmények között, csak nyerhetsz, nem fenyeget veszedelem, hogy a végén lezuhansz talán, ha azonban az első lépések után visszafordulsz, s a lépcsőn lefutsz, mindjárt a kezdet kezdetén lezuhansz, nem csak talán, hanem egészen biztosan.”

A járt utak kényelme és a járatlan utak gyötrelme kettős: vonzó és taszító erővel vonzzák és akadályozzák az embert, hogy elmozduljon valamerre. Pedig akarva-akaratlan, mindegyikünknek végig kell mennie saját élete úján.

Az Isten útjának fürkészői Ábrahámtól Jézusig, a reformátoroktól a napjaink szeretet szolgálatát ellátó egyszerű, de nemes lelkű emberekig más utakon jártak, sok esetben egyedül, magányosan. Volt és van erejük elszakadnia a tömegtől, hogy a velük járóknak az isteni törvény és szeretet útját mutassák meg. Időközben aprólékos, fáradhatatlan szorgalommal, mint a hangyák számos hegyet elhordtak. Semmilyen akadálytól nem rettentek meg, s végül győztek, mert az Isten számára készítették az utat.

Amikor a rómaiak meghódítottak egy területet, első dolguk az volt, hogy utat építettek, ezzel jelezték, hogy az a terület már teljesen az övék, és hogy elhozták magukkal a civilizációt. Az útnak, útépítésnek ma is van jelképes jelentése. Egy ország civilizációs fokát elsősorban az utak állapota mutatja. Kétségtelenül, az ember azzal a céllal épít utakat, hogy hamarabb eljuthasson egy másik helyre, hogy könnyebben elérhesse embertársát. Mégis ma valami furcsa történésnek vagyunk tanúi, mert bár az ember látványosan győzi le a távolságokat, valójában mérhetetlen távolságra kerülünk egymástól. Mert utjaink öncélúak lettek. Száguldunk rajtuk, s közben nem látjuk meg a körülöttünk levő dolgokat, Isten csodálatos teremtett világát. Száguldunk, hogy önös érdekeinket minél sikeresebben véghezvigyük. Lehetőleg mindig mindenben másokat megelőzzünk. A légy mindenben az első, valósítsd meg önmagad − divatos életformára való felhívás rejtetten magában hordozza a minden áron, bármilyen eszközzel, bármilyen úton biztatást is. Ha megkérdezik tőlünk, mi miért állunk be a sorba, hajlamosak vagyunk azt válaszolni, hogy ez az élet rendje, a fejlődő, felgyorsult életnek ez a természetes üteme.

Száguldó, rohanó Keresztény Testvérem!

Most arra biztatlak, élj az advent kínálta lehetőséggel, s állj meg egy pillanatra. Mert az igaz karácsonyhoz nem lehet száguldva, rohanva, fejvesztve megérkezni. Mert az emberi lélek útja csak nagy munkával, kellő odafigyeléssel és simítással válhat teljesen egyenessé, olyanná, hogy rajta az Úr elindulhat feléd s Te Feléje, hogy karácsonykor a találkozás megtörténhessen.

Most, amikor Jézus születésének ünnepére készülünk, tudnunk kell, hogy mi milyen úton haladunk, s merre tart a mi életünk. Nem tarthat ilyen, vagy olyan hamis és ismertetlen holnap felé. Mert hitünk szerint az élet nem körforgás, amint azt az örök ismétlődést valló ókori görög filozófiára támaszkodva sokan gondolják. De nem is egy egynemű és végtelen folyamatosság, amint azt a felvilágosodás bölcselete hirdeti. Nem önmagához kanyarodik vissza, sem el nem vesz a nihilben. A mi életünk az Istennel való találkozás felé tart, ismert hely felé halad, jól tudott helyre érkezik meg.

Karácsonykor Jézushoz megérkezni annyit jelent, mint az ő tanítása által megtalálni az utat, az igazságságot és az életet, mely Istennel való találkozásunk biztos záloga. Mert karácsony nem elvont fogalmi ünnep, hanem egy tagadhatatlan, valóságosan bekövetkező találkozásnak a pecsétje.

Valaha az emberek a világ szemléletén keresztül rátaláltak arra az útra, amely őket az Istenhez vezeti. Ma óriási hegyként tornyosul elénk a világról való tudásunk, és úgy érezzük, elszakít az Istentől. Pedig ezek a hegyek elmozdíthatóak, mert bennünk vannak, ezek a szakadékok feltölthetőek, mert mi vágtuk őket, csak bátorság kell, hogy elinduljunk az igazak útján.

Advent a karácsonyhoz vezető út. Aki pedig Jézushoz, s rajta keresztül Istenhez akar megérkezni, annak kétségtelenül ezt az utat kell választania. Más út nem vezet Hozzá, csak az egyenes út, a másokért való, szolgáló szeretet útja. Ezért, ha Jézus bölcsőjét meg akarod találni, ha Istennel szeretnél találkozni, Testvérem, jöjj velem, én is Hozzá igyekszem az adventi úton.

Építsetek hát utat a pusztában az Úrnak! Készítsetek egyenes utat a kietlenben Istenünknek! Emelkedjék föl minden völgy, süllyedjen le minden hegy és halom, legyen az egyenetlen egyenessé és a dombvidék síksággá! Mert megjelenik az Úr dicsősége, látni fogja minden ember egyaránt.

Ámen.

Lakatos Adél Csilla, miskolci unitárius lelkésznő;

(az adventi beszéde elhangzott 2004. december 12-én a Kossuth rádióban – a közvetítés a budapesti Bartók Béla unitárius egyházközség templomából történt)