Zászlószentelés alkalmával elmondott beszéd  2007. október 21.-én,

a Bartók Béla Unitárius Egyházközségben

4Móz 2,34  És cselekedének Izráel fiai mind a szerint, a mint parancsolta volt az Úr Mózesnek: aképen járának tábort, az ő zászlóik szerint, és úgy indulának, kiki az ő nemzetsége szerint, az ő atyáiknak háznépe szerint.

 Ézs 62,10   emeljetek zászlót a népek fölé.

 Jer 4,6  Emeljetek zászlót a Sion felé;

Kedves Testvéreim!

            Az ’56-os forradalmunk megemlékezéséhez közeledve, gondolom mindannyian a lelki szemünk elé képzelhetjük azokat a képsorokat, amelyeket megmaradt dokumentumfilmjeinkből oly jól ismerünk: épületek tetejéről leverik az ötágú vörös csillagokat… egy kórház ablakából egy ápolónő kommunista címeres magyar zászlót lenget, amire a több százezres fiatalság fujjogni kezd… az ablakban az ápolónő megérti a fujjogás okát, kitépi magyar zászlónkból a kommunista vörös csillagot a kalapácsos, búzakalászos címert. Majd a Bem szobornál megjelentek, sorra kitépik a magyar zászló belsejéből az akkori hivatalos címert. Forradalmárok a kommunista zászlót elégetik.

            Az elmúlt vasárnap, az Istenben hívők szabadságát és az ideológiákat hasonlítottuk össze. Ezelőtt ötvenvalahány évvel is, az embereknek elege lett a sok hazugságból és a felállított ideológiából, amely nem volt más, mint egy diktatúrának és annak diktátorának az eszköze. Ez az ideológia többek között ellopta tőlünk ősi jelképeinket, régi címereinket, zászlóinkat.

 Mert az ideológia, a hatalom megköti a mindenkori társadalom kezét- legyen az nácizmus, kommunizmus, fundamentalista iszlám vagy éppen Pol-Pot és Mao-Ce-Tung úgynevezett „kulturális forradalmai”.

A diktátorok jöttek és mentek, ám Isten állandó marad. Hasonlóképpen, a benne hívők szabadsága is állandó marad.  A korai keresztények inkább meghaltak az arénákban, mintsem a római császárt imádták volna, és hatalma előtt tisztelegtek volna. Hasonlóképpen, 51 évvel ezelőtt is forradalmáraink inkább az életüket adták, mintsem egy idegen hatalmat elfogadjanak. A magyar nép számára oly idegen volt ez a kommunista ideológia, annak minden jelképével együtt. Ezért volt forradalmárainknak első dolga az, hogy a vörös zászlót elégessék, a vörös bádog csillagot minden lehetséges épület tetejéről leverjék.

Mi, magyarok az eredeti jelképeinkhez, ősi zászlóinkhoz ragaszkodunk és résen kell lennünk, mert jelen korunkban is, nemzetünktől el szeretnék tiltani az Árpád-sávos lobogót, azt mondván, hogy más nemzetet sért, és ijedtséget okoz. Szándékosan, összetévesztik Árpád sávos lobogónkat a nyilas zászlóval, csak azért, hogy népünk szegényebb legyen egy jelképpel. Szép, magyar nyelvünket már el kezdték itt-ott csonkítani a kereskedelmi tévék buta és silány adásaival, és a közoktatásunk egyszerűsítése mögé bújtatva. Jelképeinktől is szép lassan, szinte észrevétlenül meg szeretnének fosztani bennünket.

Mert a zászló az információ hordozásán túl jelkép is, egyfajta azonosság.  Egy nép, nemzet, család, város önazonosságának a mutatója. És ezzel mindenki tisztában van.

Emeljetek zászlót a népek fölé. Születnek jelképek cselekedetekből, tulajdonságokból, vagy éppen ideológiákból. Mert a nép, Pablo Neruda szerint: gyöngédségét hímezte rájuk és szenvedését varrta a lobogók vásznaiba. A zászló tehát magán hordozza tulajdonosának ismertető jegyeit. Mindazt amit szóval több mondatban tudnánk kifejezni, azt egyetlen jelképpel szimbolizálni tudjuk.

Ám mindezek csak ideig való, múlandó lehet, ha csak emberi tulajdonságokat jelenítünk meg vele.

Emeljetek zászlót Sion felé, ez az ami örökkévaló.  Mindaz, ami keresztényi mivoltunk szent könyvéből születik, az nem múlik el korokkal, emberekkel, eszmékkel, mert az örökké érték marad.

Nézzük egyházközségünk zászlaját: benne a galamb s a kígyó a szelídség és okosság jelképe, a kő a biztos alap, a Jézusi evangélium, mely soha el nem múlik.  Ez a jelkép biztosította 439 éven keresztül, és évszázadok múltán is fogja biztosítani, merjük remélni, unitárius létünket, magyarságunkat, magyar alapítású vallásunkat a Kárpát medencében.

 És a mai naptól, a líra, a lant a zene, a zsoltár unitárius egyházközségünk zászlajában az előbb említettek mellett, nemcsak egy külső jel, hanem egy magatartás, élmény, életvitel, mely benne van hívő valláserkölcsi életünk mindennapjaiban. A mi egyházközségünk zászlaja, például a kommunista zászlóval ellentétben, az örökkévalóságot jelképezi: a Nap és a Hold állandó, unitárius címerünk is igen, és nem utolsósorban Dávid hárfája, a zene és művészetek jelképe is megmarad: hisz zene és művészetek nélkül még élni sem érdemes.

Hiszem, hogy e jelek éltető és megtartó erőt kölcsönöznek mindazoknak, akik elfogadják, magukévá teszik, és azok alapján fejtik ki tevékenységüket, cselekedeteiket.

Ezt a gondolatot oly csodálatosan fejezi ki Kosztolányi Dezső: Zászló c. versében:

Csak bot és vászon,
de nem bot és vászon,
hanem zászló.

Mindig beszél.
Mindig lobog.
Mindig lázas.
Mindig önkívületben van
az utca fölött,
föllengő magasan
egész az égben,
s hirdet valamit
rajongva.
Ha már megszokták és rá se figyelnek,
ha alszanak is,
éjjel és nappal,
úgy hogy egészen lesoványodott,
s áll, mint egy vézna, apostoli szónok
a háztető ormán,
egyedül,
birkózva a csönddel és a viharral,
haszontalanul és egyre fönségesebben,
lobog,
beszél.

Lelkem, te is, te is -
ne bot és vászon -
légy zászló.

Ámen!

Léta Sándor lelkész