Dávid Ferenc emlékbeszéd

Lekció: 1 Mózes 2,4-7: És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké.

Textus: Mt 22,32: Isten nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene

            Kedves testvéreim!

A reformáció korszakában forrongott az egész világ. Nyughatatlan volt az emberek lelke. A vallási kérdések az élet minden terén jelen voltak. Nemcsak a templomban, a szószéken, de az emberek otthonaiban is. Az utcán erről beszéltek, ez volt a mindenkori beszédtéma, mint például manapság a politikai kérdések, vagy a szociális problémák.

Dávid Ferenc is benne élt korának forgatagában, ő sem maradhatott nyugton. Nem elégedett meg azzal az ismerettel, amit a teológia padjai között elsajátított. Tovább kutatott, keresett, tanult. Képezte magát, hogy népének tanácsadója, vigasztalója, nagy tettekre buzdító vezére lehessen.

            Elevenedjen fel lelki szemeink előtt a 16. század mozgalmas élete, hitvitáival, eszményeivel. Lássuk meg a gondolatot és tegyük magunkévá az eszmét, melyet Dávid Ferenc ránk hagyott:

            Dávid Ferenc egyik legjellegzetesebb tanítása az, hogy Isten nemcsak lényegében, de személyében is egy. Ezt tanították az ószövetség prófétái és ezt tanította Jézus is.  Ismeretes azonban, hogy a keresztény vallás a harmadik század elején lényeges pontokban eltért ettől az iránytól, amelyet Jézus mutatott s melyet az első keresztények is gyakoroltak.

            Jézus mindenkor egy Istenről beszélt és magának nemcsak nem tulajdonított isteni nevezetet, hanem még a jó jelzőt is visszautasította.

            A harmadik századra már megfeledkeztek Jézus egyszerű és tiszta tanításairól és olyan tanokat csúsztattak be az egyház hitelvei közé melyek távol álltak Jézustól és evangéliumától.

            A 16. századi nagy vallási megújhodás vezérei között volt Dávid Ferenc is, aki nem elégedett meg azzal, amit mások Jézusról tanítottak és hirdettek, hanem visszament egészen Jézusig, és azt törekedett megérteni, hogy Jézus mit mondott és tanított, ki volt Jézus. 

            Dávid Ferenc olyan komolyan vette hivatását, hogy az isteni  kérdés mélységeibe is igyekezett betekinteni.

            Két szempont vezette ebben egyházunk megalapítóját: egyik a vallásos léleknek benső vágyódása, amely érzi, tudja az Istennel való közösséget, a másik pedig az emberi értelemnek megvilágosodott ereje és méltósága, amely Istenről, a legfőbb lényről nem akar hozzá méltatlan fogalmakat ápolni.

            Törekedett megérteni a Jézus által hirdetett atya és gyermek viszonyt, mely Isten és közöttünk, emberek között van. 

            A vallásos lelket örömében, bánatában, egész életében csak az emelheti fel, hogy ha minden cselekedetében érzi Istent.  Másfelől pedig az értelem is azt súgja, hogy minél magasabb és fönségesebb az Istenkép, annál közelebb állunk hozzá.

Dávid Ferenc is megérezte az Istent a szélvészben, a viharban, a földindulásban, egyszóval a természetben, de ugyanakkor a szeretet melegségében is.  Nem logikai ismeretről van szó, hanem a teremtés mélységéről, amikor a lélek betekinthet a mindenség hatalmas világába és láthatja azokat, amelyeket testi szem nem láthat és fül nem hallhat.  Ezt még a mai tudomány sem tudja nekünk megadni.

            Ilyen felfogással Istenről egy olyan kép alakulhatott ki Dávid Ferenc lelkében, amely tiszta, világos, őszinte, gyermekies és mélységes. Olyan, amely nem ejt zavarba, nem állít fel talányt, hogy azt a papok majd feloldják, megoldják, hanem könnyen megismerhető magyarázatot ad.  A költő mondja: egy az Isten, egy elem, egy ki ápol és szeret, egy derengő véget felé vonul a végtelen!

            A Dávid Ferenc által megalkotott Istenkép az ember méltóságának is magasabb jelentőséget ad.  A keresztény vallások túlnyomó részében az embert elveszett, bűnös, erkölcsileg tönkrement teremtménynek mondják, aki csak Isten ingyen kegyelméből való megváltás által menekülhet meg a teljes elkárhozattól, melyet természetesen az egyház által közvetít, nyilvánít ki Isten.

            Ezzel ellentétben Dávid Ferenc tanítása szerint az ember közvetlen kapcsolatba állva Istennel képes a jóra, a szépre, és eljutni a maga hite által az örökéletre, ahol Isten vár ránk.  Nincs szükség közvetítőkre, közbenjárókra, mi magunk is képese vagyunk ráhangolódni Istenre.

            Azért mert Isten nem a holtaknak, az erkölcsileg tönkrementeknek Istene – hanem az élőknek, a lelkileg szabadoknak az Istene. Az ember legmagasabb tulajdona a szabadsága. Az ember teremtéséről azt mondja az írás:  Isten élő lelket lehelt belénk, és ennél fogva Isten lelke dolgozik bennünk.  Valóban? Ha az határozná meg tetteinket, cselekedeteinket, akkor lennénk igazán szabadok, akkor le tudnánk győzni hiú vágyainkat, önzésünket, szenvedélyeinket, rossz hajlamainkat.

            A szabadság gondolata mindig szoros viszonyban áll egy magasabb szellemiséggel. Dávid Ferenc vallása éppen, mint Jézus vallása, nem a megváltás, hanem az akaraterő vallása.  Nem egy rajtunk kívül álló erő, vagy isteni közbelépés, közbejárás viszen közelebb az örökélet diadalához és az élet teljességéhez, hanem a lelkemben levő isteni erő, a saját hitem, munkára való törekvésem és jóakaratom.  A szabad ember Isten embere. Őt csak egy világ vezeti: Isten országa; egy boldogsága van: a jónak, szépnek, igaznak keresése és  egy törekvése van:  Isten országának terjesztése itt a földön.

            Abból a vallásos lélekből, mely Dávid Ferencet egész életében vezette, egyenesen következik unitárius hitünk sarkalatos tétele: a jelen, földi élet fontossága és a hallhatatlanságba vetett törhetetlen hit. A hiszek Istenben, akkor hinnem kell a lélek halhatatlanságát is, mert Isten nem a holtaknak, hanem az élőknek istene, mert az Ő számára mindenki él. Pál apostol szerint, mi akár éljünk, akár haljunk, Istené vagyunk.

            Dávid Ferenc is amikor polgári szabadságát elveszítette, munkájától megfosztották, hallgatóitól eltávolították a börtön sötét falai közé, a lélek szabadságáról és az örök életről gondolkodott.  Érzi a mindenhatóval való együttlétet s tudja, hogy nincs egyedül, mert az Atya vele van.  Erős a meggyőződése, mert az a legerősebb ember az, aki egyedüllétében sincs magára maradva. (Ibsen)

            És látja a jövőt: semmi sem fogja az igazságot útjában feltartóztatni. Eljön az idő, amikor a hamis igehirdetők tanai össze fognak omlani.

            Kedves Testvéreim!  Dávid Ferenc haláláról emlékezünk olyan értelemben, hogy a halál az igazak életének a kezdete.  Ébredjen fel a mi lelkünkben is Dávid Ferenc lelke, és gyújtson, bátorítson, vezessen minket. 

Korunk társadalmi körülményei között is csak az Ő hite és akarata, haladó szellemisége tud minket is megtartani.

Dávidnak lelke suhan most itt át / s mindannyiunkon végig tekint.

Küzdelmes élete ragyog reánk, / s vallásos életre tanít.

Soha el ne csüggedj, mindig csak higgy

Küzdj, remélj, szeress s Isten megsegít.

 Ámen!

 Léta Sándor 2007. november 18.  - néhány gondolat Benczédi Pál-tól (1928.)