Emlékezés
Jókai Mór egyik irodalmi alakja: egy kincssóvárgó ember, aki drágaköveket indul keresni, s odavezetik a temetőbe. Ott csonkán, törötten meredeznek a legdrágább kövek, a sírkövek. Királyoké, hadvezéreké, költőké, egyszerű és nagy embereké. Egy kő jelöli fekvő ágyukat. S hol vannak most? Ott a lehámló, elmosódott betűkben a sírköveken. Drágán szerzett kövek ezek. Rajtuk betűk, s bennük a világtörténelem egy-egy darabja, részlete.
Mikszáth Kálmán utalva Jókainak eme kincssóvárgó emberére tovább folytatja a gondolatot: bölcsen rendelte el a naptár, hogy a halottaknak is legyen egy napjuk, amikor az elevenek elmenjenek hozzájuk látogatóba és megkérdezzék tőlük: mi van odalenn?
És azok megfeleljenek némán és mégis világosan: hogy ottan nincsen semmi. Hogy a temető egészen a fenekéig föld és semmi más, hogy a poklot itt hagyták s hogy a mennyországot sem vitték el magukkal. Nincs itt semmilyen drágakincs!
Sőt, még a temető kapuján az a biztató szó is hazugság, hogy „feltámadunk”.
Igazából nem a sírokban vannak azok, akiket keresünk.
Ott kint a temetőkben csak köveket, és földet találunk.
Az igazi kegyelet egy tágasabb helyen keres – a szívben. Itt nyugszanak azok, akiket szeretünk s akik nincsenek már. És ez már nem a halál, és ez már nem puszta keresés, hanem az élő emlékezés. Itt nincsen halál, itt örökélet van!
S aki él, az emlékezik, s akire emlékeznek, az örökké él!
K.T. az emlékezésről akarok beszélni ezen a novemberi napon: az emlékezésen keresztül elevenedik meg a múlt, lépünk kapcsolatba az élővel, és válik az a kapcsolat valósággá.
A halálról oly keveset tudunk. Annyit tudunk, hogy “Ami egyszer él, annak meg kell halnia. Nézzétek a virágokat: csak a művirágok nem hervadnak el. De ők nem is élnek!” (Anthony de Mello)
Igy az élet ellentéte nem is a halál, hanem a nemléttől való félelem, mi lesz ha nem leszünk már? Mi lesz, ha nem leszünk e földön? Hát erről van szó!
Ezért hiszünk mi unitárusok az örökéletben, és ezért valljuk, hogy az élet örök, s benne a halál csak egy állomás, mint a születés. Születésünk előtt is éltünk, léteztünk, és halálunk után is élni fogunk. Csak éppen más dimenzióban, más környezetben.
Hogy milyenben? Ez már a jövendő, amit senki sem tud megmondani.
De mi Istenben bízó hittel várjuk és valljuk az apostollal: hogy mi akár éljünk, akár haljunk, mi istené vagyunk. Isten kezében vagyunk és ott vagyunk a legjobb helyen. Ott voltunk és oda kerülünk vissza! De nem egymagunkban, hanem azokkal, akik emlékezetünkben élnek.
Ezért emlékezünk november elsején a halottakra, az elmúlásra és felelevenítjük lelkünkben a múltat, az eltávozottakat.
Mit jelent emlékezni? Visszafordulni a jelenből abba a múltba, amely sohasem halványul el, mert színét és fényét a szeretettől kapja. Hátranézni abba a tükörbe, amely a lélek sugarait veri vissza. Megáll az elhatárolt dolgok mögött s kitárul a végtelenbe – a szép emlék a szeretet őszirózsája!
Elmenekülünk az emlékek világába, állunk és hallgatjuk az emlékbeszédet.
Ez marad meg bennünk, de ezt magunkkal visszük a jövendőbe, ahova nem egyedül megyünk, hanem emlékeinkkel együtt és bennük, velük együtt visszük a múltat, szeretteinket, halottainkat.
Mindenki viszi magával azt, ami mögötte van, amire emlékezik, s így fognak bennünket is vinni azok, akik ránk fognak emlékezni és eggyé olvadunk az örökkévalóságban. Ámen!
Összeállította Léta Sándor, lelkész
2004. november 1.