Emlékbeszéd október 6.-a alkalmából

Lekció: Apcsel 6,8-15

Textus: Apcsel, 7,51-53

Kedves Keresztény Testvéreim!

Nem lehet eléggé hangoztatni azt, hogy október, a hőseinkre és áldozatokra való emlékezés hónapja. Tiszteletadás  mártírjainknak, a kivégzetteknek, hadifogságba hurcoltaknak, katonáknak és civileknek, egyháziaknak, a börtönökben és munkatáborokban megalázottaknak és megkínzottaknak, vagy éppen hazánkat elhagyni kényszerült menekülőknek.

            Emlékezünk ártatlan emberekre, akik ott voltak az események helyszínén, majd eltűntek az októberi és az azt követő borzalmak során.  Gondoljunk itt elsősorban az október 6.-án Aradon kivégzett 13 tábornokra, a Pesten kivégzett gróf Batthyány Lajosra, a több száz értelmetlen halálra és súlyos börtönbüntetésre. De Erdély utolsó katonai parancsnokát, Kazinczy Lajos tábornokot, például október 25.-én végezték ki.

            Most 50 esztendeje pedig, egy újabb szabadságért való küzdelem indult el.

Az elmúlt hetekben, kanadai vendégeinknek meséltem népünkről, magunkról azt, hogy a magyar egy meg nem alkuvó nép. Akarva vagy akaratlanul mindig forradalmat, szabadságharcot robbantunk ki, ha úgy érezzük, satuba szorítanak bennünket és igazságérzetünk úgy diktálja, hogy lépnünk kell. Talán még a honfoglalás óta a vérünkben maradt az, hogy vezéreinkre, vezetőinkre felnézzünk, megbízzunk bennük. Túlélésünkhöz ez volt szinte a legfontosabb: vezetőink bölcsességében való bizalom. Sajnos, napjainkban állandóan csalódnunk kell.

És most, a tegnapelőtt, a 13 aradi vértanúra való megemlékezésünk napján, parlamentünkben gyászos dolog történt. Egy olyan vezetőt bíztak meg országunk kormányzásával, aki népünket becsapja, semmibe veszi. Mire kiharcoltuk magunknak a demokráciát, a szabad választásokat, addig a népesség felének, az agymosó kereskedelmi tévézés kimosta a józan eszét, ítélőképességét. Kétségbeesve kérdezzük magunktól: „Uram, meddig tovább?” Válaszként, Isten megtölti lelkünket reménnyel, azzal, hogy lesz ennél jobb helyzetünk is, az idő is sok mindent megold.

És ne feledjük október 31-ét sem, a reformáció kezdetét, amelynek végkimenetele az unitárius vallásunk és egyházunk megalakulásához és létrejöttéhez vezetett.  Azt sem feledhetjük el, hogy egyházunknak megvoltak a maga mártírjai: gondolok Dávid Ferenc egyházalapítónkra.

Kedves Testvéreim.

            A vértanúság eredetileg vallási fogalom volt. Általában keresztény vallási fogalomnak tartjuk. Kritériuma az eszméért vállalt vagy elszenvedett erőszakos halál, amely mintegy megdicsőíti azt, aki elszenvedte.

            Mindjárt az első a sorban István, akinek történetét az Apostolok cselekedeteiről szóló könyv írja le a 6.-7. részekben.  István, olyan erővel volt megáldva, hogy csodákat és jeleket tett a nép között. Természetesen nagyon sok ellenséget szerzett, de szóban, vitatkozásban nem tudtak ellene semmit csinálni. Olyan bölcsesség és lélek volt benne, hogy nem tudtak vele szembeszállni.

És ekkor az azóta is használattá vált módszerhez folyamodtak ellenségei: embereket bíztattak fel, akik fellázították a népet és igénybe vették a hatalom eszközét.  Mert csak így lehetett őt elnémítani.

            A mártírrá válás folyamata olyan mint egy sablon: valaki felismer egy igazságot, és annak megvalósítása érdekében cselekszik és cselekedetében kitart. Nem hátrál meg. Nem lehet megvesztegetni, lefizetni, megfélemlíteni. Nem akar elveiért meghalni, mert élni akar értük. Lélekkel telt és kimondja az igazságot.  Ez pedig a mindenkori hatalomnak soha nem tetszik és minden módszert és eszközt felhasznál az elnémítására, melynek a vége a halál. Ám mégsem mindenki válik mártírrá.

            A történelemben lezajlott függetlenségi és vallásháborúk során mindkét oldalon sok ember esett a katonai önkény áldozatául, de nem mindenkit tartanak vértanúnak.

            Érzelmi fogalom van a vértanúság mögött, amikor egy szűkebb vagy tágabb közösség azonosul érzelmileg az illető személyével és céljaival és ennek következtében lesz valakiből a közbeszédben vértanú.

            Például Dávid Ferenc egyházalapítónk esetében az eszme, amelyet képviselt és amelyért Déva várában meghalt tette őt mártírrá, mert követői érzelmileg a vértanúk közé emelték. 

A nemzeti közvéleményünk kezdettől vértanúként tekintett a tizenhármakra, főleg a történeti népszerűsítő munkákban viszont már következetes ez a szóhasználat, s azóta rendszerek jöttek és mentek, de az ezzel kapcsolatos közmegegyezés maradt.
            A nemzeti emlékezet és a nemzet érzelmi azonosulása nélkül ugyanis senkiből sem lehet vértanút "csinálni". Sőt, sok esetben a nemzeti emlékezet erősebben rögzíti a vértanúság tényét, mint a vértanúvá vált személy tényleges tevékenységét, ennek tipikus példája Batthyány Lajos esete. Róla a közvélemény jó része máig is csak azt tudja, hogy ő volt az első független felelős magyar miniszterelnök, s hogy 1849. október 6-án kivégezték; de hogy miniszterelnökként mit tett, hogy az ő nevéhez fűződik az önálló magyar hadsereg megteremtése, ezt a történettudomány minden törekvése ellenére sem sikerült eléggé tudatosítani a közvéleményben.

A mindenkori jelen - ez a tapasztalatunk - olykor átértékeli a vértanúságot. Az aradi tizenhárommal kapcsolatban ez egységesen maradandónak tűnik.

A kérdésben megfogalmazottak is azt erősítik, hogy a nemzeti közvélemény érzelmi azonosulása nélkül senkiből sem lesz (tartósan) vértanú. Például, a kommunista párt negyven éven át próbált a mozgalom minden halottjából vértanút csinálni, az illetőkről iskolát, teret, utcát, lakótelepet, úttörőcsapatot, KISZ-alapszervezetet meg ki tudja, mi mindent neveztek el, de "vértanúságuk" abban a pillanatban semmivé lett, amint a politikai támogatás eltűnt mögülük.

És  az aradi vértanúk ha a kommunizmus ideje alatt el is lettek hallgatva, a kommunizmus bukása után, újra megemlékezünk róluk és vértanuknak tekintjük, mert ők hallhatatlanok.

A legfőbb tulajdonság az eszme, a jó és helyes ügy következetes képviselete  A vértanúnak a halál bekövetkezte előtt már nemigen van választási lehetősége: de azt tudjuk, hogy például Nagy Imre és társai a kezdet kezdetén még választhattak volna. Batthyány Lajos számára is adva volt legalább kétszer a szökés lehetősége, de nem tette, mert a büszkesége és a tiszta lelkiismerete nem engedte. A legenda szerint Dávid Ferencet is menekíteni akarták hűséges követői, de nem egyezett bele. Az aradi vértanúk egy része is menekülhetett volna a fegyverletétel előtt vagy után, mégsem tették, mert bíztak a győztes belátásában és nagylelkűségében. Nem úgy álltak a hadbíróság elé, hogy "kérem, én büszke vagyok arra, hogy Kossuth zászlaja alatt szolgáltam", hanem menteni próbálták magukat. Ugyanakkor a végső megítélésben soha nem az számít, ki mit mondott a hadbíró előtt, hanem hogy mit és hogyan tett, mielőtt a földi ítélőszék elé került volna.

És ami közös a vértanúkban, az, hogy ők soha nem a földi ítéletet tartották elsősorban szem előtt, hanem a mennyei, égi ítéletet. Azt, hogy miként állnak majd meg Isten színe előtt. Egy elhivatást éreztek az eszme, a nemes ügy véghezvitele érdekében, és ettől még a földi ítélet sem tudta eltántorítani őket. Átérezték, hogy isteni igazságot képviselnek és Isten által adott szabadságért küzdenek árulóikkal, gyilkosaikkal szemben, akik csak a maguk érdeküket nézik.

István sem akart meghalni, csak végezte a maga dolgát, amivel Isten őt megbízta, és még a kövek láttán sem hátrált meg.   A 13 aradi vértanú sem hátrált meg a bitófa és a puskacső láttán.

Utolsó mondataik is erről tesznek bizonyságot:
DAMJANICH JÁNOS  mondta: Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.
DESSEWFFY ARISZTIDet idézem : Tegnap hősök kellettek, ma mártírok... Így parancsolja ezt hazám szolgálata.
LÁZÁR VILMOS gondolata: Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke, és bitófa tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.
TÖRÖK IGNÁC mondta: Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam.

Ámen!

Összeállította Léta Sándor

2006. október 8. vasárnap