Szemper reformanda – a szüntelen megújulás lehetősége bennünk van.

Textus: 1 Tessz 5,19-21: A Lelket ne oltsátok ki, a prófétálást ne vessétek meg, de mindent megvizsgáljatok, a jót tartsátok meg.

Kedves Testvéreim.

Az olyan egyház, mely nem áll a kor színvonalán, eltávolodik a Szentírástól is. Így, mi unitáriusok fontosnak tartjuk és valljuk a folyamatos megújulást, szellemünk és lelkünk fejlődését.

Emellett, valljuk, hogy a Szentírás üzenete minden kor számára tud újat mondani, tanítani, mert az örökérvényű; csak az szükséges, hogy alkalmazzuk a Szentírást saját korunkra és életünkre.

            Olvassunk ki minél többet a Bibliából, a Szentírásból, Isten üzenetéből, mintsem beleolvassunk bármit is abba.

            Pál apostol csodálatosan fogalmazza meg a reformáció gondolatát: A Lelket ne oltsátok ki, a prófétálást ne vessétek meg, de mindent megvizsgáljatok, és a jót tartsátok meg.

Ezt tették a reformátorok is, miután olvasni kezdték a Bibliát és saját értelmükkel, lelkükkel értelmezni törekedtek.

            Október 31-e a Reformáció ünnepe. Azoké, akik előttünk szólták Istennek igéjét.

            Fontos számunkra testvéreim, hogy emeljük ki a múltból sajátos szellemi értékeinket, de a hamis és elválasztó látszatigazságokat hagyjuk bátran elpusztulni. Azok többet ártanak, mint amennyit használnak.

            Ennek alapján mindenik felekezet azzal a gondolattal ünnepelhet, hogy a tiszta igazságot nem sikerült elérnie, de folytonosan keresi azt Jézus tanítása alapján.

            Ebben van a lényeg: nem az az igaz keresztény, aki azt mondja, állítja, hogy megtalálta az igazságot, hanem aki szüntelen keresi.

            Ünnepeljünk és emlékezzünk úgy, hogy keressünk mindenütt, a múltban és a jelenben is a lényeget, a tanulságot.

            A reformátorok elvégezték a maguk munkáját, s a végzett munkának meglettek a következményei és a követői.  Huszt János, Wald Péter, Wickliff János, Luther Márton, Zwingli Ulrich, Kálvin János, Dávid Ferenc.  Mindenik élte a maga sajátos életét, hirdette a maga sajátos meggyőződését, s mindegyiküknek akadtak követői, többen vagy kevesebben.

Az egyházat áthatotta a reformálás szelleme.  A reformátorok tisztulni akartak és tisztítani. Megjobbulni és jobbá tenni másokat is. Újjászületni és újjászülni. Jézus evangéliumát újraértékelni, Istent lélekben megkeresni és megtalálni. 

            De vajon, a reformátorok halála után minden úgy folytatódott-e, ahogyan ők akarták?  Bizony csak nagyon kis mértékben, mert a lelki reformáció szelleme megszakadt.

Az első reformátorok után már elmaradtak a lánglelkű apostolok. Megelégedtek a reformátorok lelkületével és az általa tanítottaknak az elfogadásával. Híveik, a reformátorok tanításait szentnek nyilvánították és abból dogmát csináltak: egy szigorúan betartandó szöveget.   Tovább már nem vizsgálódtak, kutattak, csak azt tartották meg ami addig meglett.

Természetesen ez alól is kivételt képez Dávid Ferenc egyházalapítónk. Aki élete utolsó pillanatáig folytatta az újítást. Az újítás vádjával ítélték el és zárták be Déva várába. Aki azt tanította, hogy Isten minden embernek ad annyi értelmet és lelket, hogy megértse Isten üzenetét, ami elégséges az üdvösségéhez.

Dávid Ferencet pedig követték – a történelmi körülményekhez képest – olyan lelkészek és unitárius emberek, akik a próféták lelkületével éltették és megtartották egyházunkat.

            Mindebből számunkra az a tanulság, hogy a reformálást, az újjászületést és az újnak a  gondolatát állandóan tartsuk felszínen. Jobbat és szebbet, tökéletesebbet elérni csak azáltal tudunk, ha a megújulás gondolatát ébren tartjuk, ha a lehetőségek utáni kutatás állandóan bennünk van. Ha nem tespedünk bele a megszokottságba, a megalkuvásba. Ha mindent megpróbálunk és a jót megtartjuk.

            Posztmodernnek lenni annyit jelent, mint azt tenni, amit a reformátorok tettek és nem pedig ugyanúgy csinálni a dolgokat, mint ők, azaz – utánozni őket!

            „Ha csak azt tesszük, amit a reformátorok tettek, ugyanúgy csináljuk ahogy ők, nem ugyanazt az eredményt érjük el. Ami annak idején előrelépés volt a jövendő felé, az ma visszalépés lenne egy távoli múltba.”

            Legyen tehát mindenki reformátorrá. Akarjon minden ember olyanná lenni, mint Jézus is volt, hiszen követésére hív bennünket is. Nem utánzására, vagy imádására, hanem csak a követésére.

Legyen nyitva állandóan életünk kapuja Jézus evangéliuma előtt, de azt ne a múlt szemüvegén szemléljük, hanem alkalmazzuk saját korunkra, életükre és körülményeinkre.  Vagyis mit üzen nekem a Biblia, Jézus,  mit kell tennem annak érdekében, hogy újjászülessek és olyat cselekedjem, ami Isten akaratával is megegyezik? Támaszkodjunk saját lelkünkre, merjünk prófétálni.

Mit és hogyan reformáljunk?

            Erre a kérdésre sok feleletet lehet adni:

Reformáljuk elsősorban önmagunkat. Tegyünk egy őszinte összehasonlítást önmagunk és az evangélium embere között. A milyenek vagyunk és a milyennek kellene lennünk - között. Hol állunk mi attól az embertől, akiről Jézus beszél?

            Milyen az én hitem a Jézus mélységes, boldog hitéhez képest, vagy a reformátorokéhoz képest? Van-e egyáltalán hitem, vagy csak tapogatózom a vak sötétben?

Milyen a belső világom? Közel áll-e Istenhez és embertársaimhoz, vagy gondozatlan ahonnan sem Isten, sem ember nem kaphatnak sem örömet, sem dicsőséget.

            Milyen gondolatok töltik ki lelkivilágomat? Szellemi értékek, mennyei kincsek gyűjtése, vagy csak pénz és anyagi értékekről álmodozom? Mert amiről álmodom, ami engem foglalkoztat nagymértékben mutatja, hogy ki vagyok!

            Milyen a külső világom? Evangéliumi egyszerűség és szépség jellemzi-e házamat, táplálkozásomat, ruházkodásomat vagy talán csak a gőg, önző gazdagság, könnyelműség kápráztat hideg fényével?

            Milyen szokásaim vannak, lélekemelő vagy léleksüllyesztő?

És csak miután még sok ehhez hasonló kérdést tisztáztam magamban, ha megreformáltam önmagamat, akkor fordulhatok mások felé.

            Családomban melyek az uralkodó érzéseink és milyen közös akarataink, szándékaink vannak? Vajon az egymás terhét hordozzuk, az egymás boldogságának evangéliumát tükrözi-e  családom élete? Meleg fészek, édes otthon a szeretetben és a hűségben?

            És önmagunknak irányított kérdéseinket még tovább is lehet végeznünk, mert a reformálás munkáját tehát, önmagunkkal kell kezdenünk, ott ahol szükségét érezzük. Ott, ahol lelkivilágunkban úgy érezzük, hogy még tennivalóink vannak.

Erre képesek vagyunk testvéreim, mert a Lélek bennünk van, hitünk Isten ajándéka. A prófétálás lehetősége ma is csak rajtunk múlik. És ha mindent megvizsgálunk és belőlük csak a jót tartjuk meg, akkor hiszem, hogy a megújulás, újjászületés útján járunk. Mert megtaláljuk az összhangot Istennel. A reformálásban nem a gondolat, a tanítás a lényeges, hanem az élet megélése.

            „A reformátorokhoz viszonyítva, mi olyanok vagyunk, mint a törpék, akik óriások vállán ülnek. Kisebbek vagyunk, mint ők, de az a tény, hogy a vállukon ülünk, lehetővé teszi, hogy valamivel messzebbre lássunk és meglássunk olyan dolgokat, amelyeket ők még nem láthattak.”

            Kereszténnyé nem egy hit, meggyőződés, hanem egy viszony tesz bennünket: nem egyszerűen az, hogy igaznak tartunk valamit vagy nem, hanem egy kapcsolat, amely a bizalomra épül.

            Keresztény hitünk nem normák és szabályok rendszere és nem is egy világnézet vagy tan, hanem egy közvetlen és bizalmas kapcsolat Istennel.

            És ezt minden nap újra és újra kell élnünk. Ámen.

összeállította Léta Sándor

2006. október 29.

            (felhasználtam Fekete Lajos, Mindig reformálni c. beszédéből vett gondolatokat, valamint Klaus Douglass, Az új reformáció c. könyvéből vett gondolatokat)