A Lélek munkálkodik, avagy elmélkedés arról, hogy az élet egy kirakós (puzzle) játékhoz hasonló

Lekció:  Róma 12,3-8

Textus: 1Kor 12,4-11  és Eff 4,16

Elcsodálkozom azon, hogy milyen sokféle kirakós játék áll ma nemcsak a gyermekek de még a felnőttek rendelkezésére is.  A legegyszerűbbektől, a legbonyolultabbakig. A pár darabostól s több ezer darabból álló kirakósig – vagy ahogyan a csomagoláson olvasható – puzzle.

Elgondolkodtató és elgondolkoztam azon, hogy Isten teremtett világa is egy ilyen kirakós puzzle. Benne az ember pedig, a kirakós játék egy-egy darabja.  Egész élete során keresi a helyét, hogy hová illik bele. S ha komolyan megfigyeljük – a kirakós játékhoz hasonlóan – az összkép csak egyetlen helyére illik bele az ember is. Ezt a helyet mi emberek nem igazán tudjuk, rejtve van előttünk, ezt csak egyedül Isten látja. Nekünk  kell megkeresnünk a helyünket. Látszólag ez egyszerű.

            Kézhez kapjuk a kirakós játékot, látjuk a dobozán a szép képet amit ki kell raknunk.  Egyszerűnek látszik. Mikor kiborítjuk a játékdarabokat, akkor csodálkozunk el, hogy milyen egyformák, hogyan tudjuk majd megkülönböztetni egyiket a másiktól? Hogyan találjuk majd meg a helyüket. Mindenik darab csak egy bizonyos  helyre illeszkedik jól.

Kétségkívül vannak hézagok, és egyiket másikat némi nyomkodással be lehet erőltetni, de hamar észrevesszük, hogy valami nincs rendben. Ha rossz helyre tesszük, elfoglalja egy másiknak a helyét és akkor az nem talál be sehová.

            Emberi életünk még ennél is bonyolultabb: több milliárdan vagyunk, nem is említve a kirakó tér nagyságát. És ami a legnehezebb, hogy nem kívülről, felülről keressük a helyünket a világban, a kirakón, hanem benne vagyunk a darabok sokaságában. Nem látjuk a maga teljességében az egész teret, csak annak egy parányi részét, ahol élünk.

Életünkben is csak egy hely van, ahova beleillünk, ahol valóban önmagunk vagyunk, és ahol a helyünkön érezzük magunkat. Ezt kell megtalálnunk.  Pál apostol a rómabeliekhez írott levelében írja: ha prófétálás adatott prófétáljunk, ha valamilyen más szolgálat adatott abban munkálkodjunk: a tanító a tanításban, a buzdító a buzdításban…

Ez az élet értelme: megkeresni ezt a helyet, betölteni, mert ezt Isten saját egyéniségünkre szabta.  Valahol megvan ez a hely, mint a kirakóban minden darab helye, ahova senki más nem illik bele, csak mi magunk. Isten tehát ezzel a céllal teremtett, s mégis oly sokan bolyongunk a világban céltalan.

Ezért mondjuk, hogy egyetlen ember sem tökéletes, de mindenki készen áll ahhoz, hogy megkeresse helyét a világban. Ez azt jelenti: Isten mindenkit céllal indít el élete útján, felvértezve az eléréshez szükséges tulajdonságokkal. Talán irányt is mutat, hogy betölthessük hivatásunkat. De a többi a mi feladatunk, hogy megtaláljuk azt.

Isten előtt ott van az összkép, de nem fog meg a gallérunknál fogva, nem csíp fülön és nem tesz a helyünkre, hanem csak segít, vezet, irányít, utat mutat, ámde járni, nekünk kell.

Képzeljük el, amikor otthon kiürítjük az ötezer darabos kirakós játék darabjait a szoba közepén a szőnyegre. És csak úgy maguktól a darabok elindulnának, hogy maguktól összeállítsák a képet. Mi csak figyeljük. Esetleg, ha egy-egy darab a szőnyegről le akarna tévedni, azt visszairányítanánk.

Könnyű Istennek, sóhajthatunk fel, és milyen nehéz nekünk, mert mi vagyunk az élet egy-egy darabja. Figyel minket Isten, és ha rossz irányba megyünk, figyelmeztet.

Számomra ebben a lényeges az, hogy mi mennyire figyelünk Istenre. És habár látszólag mind egyformáknak tűnünk, óriási különbségek vannak közöttünk is.

A kirakós játékban a formák között is legfennebb négy különböző van, a színek között van nagy különbség.

Mi, emberek azért sokkal jobban különbözünk egymástól. Nemcsak alakra, formára, színre, de lélekben, tehetségben, adottságban, képességben, gondolkodásban, életvitelben és még lehetne sorolni mi mindenben.  Lásd a korintusi levélben írtakat: némelyek a Lélek által a bölcsesség igéjét kapta, mások az ismeret igéjét. Egyik a hitet, másik a gyógyítást. Van, aki a lelkek megkülönböztetését, nyelveken való szólást, vagy a nyelveken való szólás magyarázatát.

Tehát Isten mindannyiunkat egyedieknek, egy-egy különleges feladat, hely betöltésére tett képesekké és alkalmasakká, ami csak a miénk – senki másé – és így minden embernek megvan a maga jól meghatározott helye Isten teremtett világában.

Sokszor elcsodálkozom: mi ez a háborúskodás az emberek között? Érvelések, hogy ez az én földem, az a te helyed. Mindenki nagyobb területet szeretne birtokolni. Hát nincs meg mindenkinek a magáé? Mi ez a zűrzavar? Vagy talán a más helyében jobban éreznék magukat az emberek? Nem, de mégis másra vágynak. S az ilyenek nem találják a saját helyüket. Mivel látják, hogy más milyen boldog, megelégedett, azt hiszik, hogy ott nekik is jó lesz, ott a helyük, de sokan csalódnak és tévednek eképpen.

Innen adódik a baj, a küzdelem és az összeférhetetlenség. És valahogy az az érzésem, hogy még mindig nem állt össze a kép, nem rakódott ki Isten országa, amellyel bennünket Jézus megbízott.

Istenországát, ezt az építményt valaminek össze kell tartania, mint a kirakósban a darabok kis fülei, a furcsa alakjuk, hogy ami összeillik együtt is maradjon. Emberi világunkban is megvan ez a kapocs, mely embert emberhez, hasonló lelket hasonló lélekhez kapcsol.  Tudjuk, hogy vannak vonzódások, és taszítások. Hasonlóan gondolkozók, egyformán akarók, mert minden különbségünk ellenére, van bennünk valami közös. Ez a közös vonz és kapcsol egymáshoz minket is, embereket.  Az effézusi levélből olvastam: az egész test pedig Isten hatására egybeilleszkedve és összefogva, a különféle kapcsolatok segítségével, és minden egyes rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön szeretetben.

És végül figyelembe kell vennünk még egy dolgot. Ha a kirakós játék egy darabja elvész, hiányos marad a kép, amíg Isten nem gondoskodik utánpótlásáról.

Ebből is láthatjuk, kedves testvéreim, hogy mennyire összetett kirakós világban élünk, melyet Isten őrző szeme kísér nemzedékeken keresztül a kirakás folyamata során.  Ebben van, aki már megtalálta helyét, van aki még nem.

Tolsztoj: Feltámadás című regényében olvashatunk egy ilyen csodálatos élet keresésről. A regényben, Nyehljudov herceg azt hiszi, hogy az ő helye ott van a társadalom azon rétegében, amelybe beleszületett. Hercegek, bárók között fényűző életmód közepette. De felismerve élete tévedését, követi szerelmét, Maszlovát a szibériai kényszertáborba. Megutálja addigi életmódját, és ártatlan rabok támogatója, rászorulók segítője lesz. A sok szenvedés hatására, hosszú hónapok után találja meg csak igazi helyét a világban.  A regény végén, Tolsztoj csodálatosan fejezi ki: „nyilvánvaló ostobaság, ha abban a meggyőződésben élünk, hogy magunk vagyunk életünk gazdái, hogy az élet csupán élvezetünk céljára adatott nekünk. Ha e világba küldettünk, akkor valaki akaratából és valami végre vagyunk itt. Mi pedig úgy képzeljük, hogy csak a magunk örömére élünk, ám közben rosszul érezzük magunkat, mint az a szolga, aki nem teljesítette gazdája akaratát.  Gazdánk, vagyis Isten akarata a parancsolataiban fejeződik ki. Ha teljesítjük ezeket a parancsolatokat, akkor már a földön eljön az Istennek országa, és az emberek elnyerik a legfőbb jót, ami osztályrészükül juthat. „

Gondolkozzunk el, hogy mi lesz azzal az emberrel halála után, aki még földi életében megtalálta azt a helyet, ahova illik, ahova Isten is szánta.

Testvéreim, én hiszem, hogy az ilyen ember örökre ott marad Isten kirakós világában, ahol már vannak kis szigetek egymáshoz kapcsolódva, vagy akár egyedül, önállóan álló lelkek a megfelelő helyükön, de ott állnak az örökkévalók birodalmában, Isten országában.  Ámen.

Léta Sándor (az alapgondolatot Klauss Douglas: Az új reformáció c. könyvéből merítettem. )