Virágvasárnapi beszéd – 2007. április 1.
Lekció: Lk 19, 28-37
Textus: Lk 19,37-39
Kedves Testvéreim!
Julius Caesar időszámításunk előtt 44-ben diadalmenetet tartott Rómában. Ekkor már lába előtt hevert az akkor ismert világ Britanniától Numídiáig, Hispániától Perzsiáig, lehet mondani talán, a fél világ. Négy ló húzta diadalhintóját, tíz elefánt védte a sorfalat, hetvenkét liktor haladt előtte és tizenhatos sorban haladtak a légionáriusok. Caesart mégis betemette a feledés pora. Ma már csak megsárgult történelemkönyvek emlékeznek meg róla.
Ám 77 évvel később a Názáreti Jézus vonult be Jeruzsálembe. Szelíden, szamárháton, csak a zarándokok lengettek pálmaágat előtte és tanítványai terítették ruhájukat elébe. Róla mégsem feledkezünk el még két évezred után sem. Mert Jézus ma is él és uralkodik. Ő nem légiókat győzött le, hanem a félelmet a halál fölött, hiszen Ő már akkor tudta, hogy a nép lelkesedése szalmaláng életű lesz, hamarosan a halál vár rá, mégsem menekült sorsa elől.
Azt hiszem, ha a Virágvasárnapra gondolunk, lelki szemeink előtt egy
nagyszabású tavaszi fesztiválhoz illő kép jelenik meg: a hozsannázó, pálmaágat
lengető, virágesőt szóró, és felsőruháit útra terítő sokaság képe. Akiknek
ünneplő sorfala közt a próféciában előírt illő szerénységgel, szamárháton ülve –
de mégis messiási öntudattal, főszereplőhöz illő méltósággal vonul be Jézus.
János evangélistánál olvashatjuk a legjelentősebb beszámolót.
Szereplői: a lelkes tanítványok serege, az út porába hulló pálmaágak, s az
isteni teher alatt szelíden lépkedő "szamaracska". S még valami: a kövek. Jézus
még őket is bevonja az ujjongásba: ha nem a nép, hát ők, a "kövek kiáltanának!".
Ki ünnepel itt? Mintha a teremtett világ egy-egy képviselője, a kő, a pálma s a
szamaracska az egész nagy egyetemet képviselné a bevonulásban. S itt érdemes
megemlítenünk, hogy növények és állatok milyen szokatlan hangsúllyal szerepelnek
mindig az evangéliumban, főképp a példabeszédekben. De nem a hasonlat, és nem is
holmi megszemélyesítés emeli különleges megvilágításba őket, hanem nyilván a
Teremtő és teremtmény közötti viszony csodálatos komolysága.
Amikor Jézus "dicsőségesen" bevonul Jeruzsálembe, erre a futó
ünneplésre futotta a világ erejéből. Azután még az emlékét is elsodorja a
pillanat, és belepi az út pora.
Az igazi, a tulajdonképpeni "megdicsőülés" még hátra van. Erről az evangéliumnak
talán legcsodálatosabban paradox mondatai következnek, közvetlenül a jeruzsálemi
bevonulás után.
"Eljött az óra, hogy az Emberfia megdicsőíttessék. Bizony, bizony mondom nektek,
ha csak a gabonaszem a földbe nem esik és meg nem hal, maga marad. . ." "Most az
én lelkem megrendült. És mit mondjak? Atyám, szabadíts meg engem ezen órától! De
hisz azért jöttem ez órára, Atyám, dicsőítsd meg nevedet!"
És mégis. . . Bármennyire kitérő, csalóka fény volt is Jézus számára a
jeruzsálemi bevonulás, a mi ünneplésünk, mégis érez gondosságot, mellyel
fogadta, sőt mintegy elébe ment a szegényes fogadtatásnak.
Örök időre szóló okulásul
szolgálhat számunkra: saját erőnkből csak ilyen szalmaláng lelkesedésre
futhatja.
A másik tanulság az isteni szerénység. Jézus példamutatása, hogy milyen szelíd
alázattal kell fogadnunk az emberek ünneplését. Igaz, nem tér ki előle, mint
ahogy semmi emberi elől nem tér ki -, hogy annál teljesebb tanítást hagyjon
örökül számunkra. A jeruzsálemi bevonulás története hányszor játszódik le azóta
is bennünk, egy-egy rövid felbuzdulás képében. Gyakran elfog bennünket is a
lelkesedés, ugyanúgy mint a Virágvasárnapi tömeget. Igen, Testvéreim, gyakran
hasonlóak vagyunk a virágvasárnapi tömeghez: felbuzdulunk, ám pár napra vagy
hétre, hónapra, már egészen másképp láthatjuk a világot, elképzeléseinket
megvalósíthatatlannak. Pedig csak több hitre, bátorságra lenne szükségünk ahhoz,
hogy lelkesedésünk ne maradjon szalmaláng életűnek.
A történelem során, emberi kultúránkban is állandóan ismétlődnek a Virágvasárnapok, majd az ezt követő fásultság, érdektelenség. Elég, ha eszünkbe jutnak az emberi zsenialitás nagyjai:
Wolfgang Amadeus Mozart: életében elismerték, mi több, ünnepelték is. Már gyerekkorában meghódította a világot csodálatos tehetségével.
A bécsi, párizsi, londoni királyi és főúri palotákban pompás ékszerekkel ajándékozták meg, s a művészetbarátok elragadtatással adóztak bámulatba ejtő képességeinek.
Ám betegségében magányos maradt, mert az operabemutatók alkalmával vastapssal ünneplő nézőközönség egyszerűen elfelejtette. Most az elmúlt, 2006-os évben, december 3.-án emlékezett meg szerte a nagyvilág halálának 215.-évfordulójáról. De ezelőtt 215 éve egy jeltelen, tömegsírba temették, egyszerű, olcsó deszkakoporsóba, temetési menet nélkül. Senki nem kísérte el utolsó útjára, még felesége, meg úgynevezett barátai sem.
És még rengeteg példa juthatna az eszünkbe, de elég most megemlítenem egy másik, óriási művészt: Johann Sebastian Bachot. A Tamás templom karnagyát, aki élete során több ezer kantátát szerzett. Ma éppen 280 éve annak, hogy felcsendült az 1727.év Nagypéntekére írt Máté Passió. Bachot elismerték ugyan kortársai, mint a legjobb orgonistát és zeneszerzőt, ám halála után felesége és lányai egy szegényotthonban sínylődtek, betegeskedtek, majd haltak meg. Hova tűnt hát a kortársak lelkesedése, hálája?
Hát, ugyanúgy jártak mint Jézus: akkor, a világ ereje csak egy futó ünneplésre méltatta Mozartot, Bachot, és még sok más sorstársukat. Azután, még az emléküket elsodorja a pillanat, kissé befújja az út pora, mintha nem is léteztek volna.
Igen, de jön a Húsvét, a megdicsőülés pillanata, a későbbi utókor hálája és megbecsülése.
És gondold tovább kedves Testvérem: a Virágvasárnapi történet szinte mindegyikünk életében beköszönt, ha tehetséges vagy, ha nem.
Hogy találkozásunk Jézussal, hogy válhat tartóssá? Erre felel a következő szakasz. Vállalnunk kell önmagunk "elvesztését", ahogy Ő vállalta a földbe hullott gabonaszem sorsát. Akkor valóban egyek leszünk majd vele, s nem a futó, hanem az örök dicsőségben, a jeruzsálemi bevonulás után az örök Jeruzsálembe való bevonulás örömében.
Testvéreim! Ha akkor a virágvasárnapi éljenző tömeg nem inog meg Nagypéntek délelőttjén és kiáll Jézus mellett, bizonyára nem kerülhetett volna sor az azt követő délutáni eseményekre.
A Virágvasárnapi jézusi jelenlét hagyjon maradandót az ünnepre való készülődésünkben, amelyből már csak egy hét van hátra, és még sok a tennivalónk?
A történelem sokszor ismételte azóta önmagát, a lelkesedés utáni félreállások, az emiatt könnyen elveszíthető, elfogható, bezárható, meggyilkolható emberi tragédiákból tanulhatnánk már végre.
Ámen
Léta Sándor