Bétel - beszéd a Szejkére

1 Móz 28, 10-13a.15-17

Szeretettel üdvözöllek titeket, erdélyi unitáriusokat, határon túli magyarokat és minden nemzet itt megjelent unitárius-univerzalista gyermekeit!

         Elnézem soraitokat. A zászlókat, a táblákat, de legfőképpen az arcokat, embereket, csoportokat. És megtelik szívem szeretettel, és jól esik mondani: én népem, testvéreim. És megosztani veletek, hogy Jézus fontos kérdése kavarog a fejemben: miért jöttetek ki a pusztába? Szél ingatta nádszálat látni? Testvéreim, gondolkozzatok és válaszoljatok: mi az, ami ide hozott ma, minket, a Szejkefürdőre?

         Én megpróbálom ezt a kérdést megválaszolni: azért, mert szent ez a hely, mert erőt adó itt Isten jelenléte, hasonló hitű embertársaink közössége, Orbán Balázs szellemisége. Azért, mert lelkünkben kopogtatott a sámueli felhívás: „szenteljétek meg magatokat, és jöjjetek az áldozatra!”

         A válasz további megértése érdekében Jákób történetéből olvastam fel, aki magán hordozza az emberi természet legszélsőségesebb elemeit. Zsaroló, csaló, hazug, menekülő vándor, halálra keresett, mégis az anyai szeretettől óvott, Isten szentségével megáldott. Életében a fordulatot ez pusztai álom hozta, amikor a feje alatt kővel, égig érő létráról és magával az Istennel álmodott.

         Mi, akik ma összegyűltünk, különböző emberek vagyunk, saját személyiségünkben is összetettek, bűnösök és mégis Istentől megáldottak. De azért jöttünk tengereken túlról, azért szeltük át Európát, azért jöttünk a Firtos felől, a Rez felől, a Homoród, a Gagy, a Küküllők, a Nyárád, a Zsil, az Olt, a Maros, az Aranyos, a Szamos, Tisza, a Duna mentéről, hogy itt megtisztuljunk. Hogy itt megkeressük, megerősítsük azt, ami bennünk jó, hasonló, azt, ami összeköt és képes megtartani. A közös hitet, e drága földből élő gyökereket, Isten és ember szolgálata sajátos formáit, a teremtett világ megóvására, Isten törvényeinek az életben való alkalmazására irányuló törekvésünket.

         Jákóbnak csak egy útja volt nagybátyja háza felé. Ez a pusztaságon keresztül vezetett, a kő mellett, amelyet feje alá tett. Ő ezt a követ később oltárnak állította fel, mert megértette, hogy szent ez a hely, Bétel, Isten háza, lakhelye, a menny kapuja.

         Nekünk számtalan utunk van a legkülönbözőbb célok felé. De mi ma ezt az utat választottuk, amely a Szejke felé vezetett. Mert az előző években megtapasztaltuk, hogy ez a hely számunkra szent, más, több. Megéreztük, hogy itt Isten lakik, megéreztük, hogy itt a menny kapuja van, ahol Isten és ember találkozhat. Szívünk köveit raktuk itt fejünk alá, szívünk köveiből, ránk dobott kövekből tornyot raktunk, hogy ez a hely Bétel legyen, hogy ezen a helyen ránk ragyogjon Isten dicsősége.

         Ezért most ide visszajöttünk. Ki szórakozni, ki találkozni, ki barátokat üdvözölni, emberi kapcsolatokat ápolni, de lelke mélyén mind valami nagyot vágyni, érezni, szeretni, akarni. Ide gyűltünk, hogy újra megérezzük, szent ez a hely, Isten jelenlététől, az emberi összetartás erejétől, a barátságtól szent. És szent azért is, mert itt leng közöttünk Orbán Balázs szelleme, hogy megtanítson minket újra arra, hogy a világon bárhol, Erdély bármely eldugott sarkában élő testvéreink közössége, személye fontos kell, hogy legyen nekünk. Mert e fogyó, kis közösségekből, csoportokból, a sajátos hitünk megélőiből tevődik össze a mi unitárius nagy családunk, népünk és nemzetünk.

S itt vagyunk azért is, hogy meghallgassuk őseink tetemre hívó szavát, akik mostohább világban is kicsikarták a köves földből a kenyeret, közösen álmodtak, közösen imádkoztak és dolgoztak. Mi mennyire vagyunk méltók hozzájuk?…

         Jákób, a kemény kővel feje alatt, álmodik. A földet az éggel összekötő létrával, angyalokkal, a létra tetején az Úristennel. Nekünk is sokszor csak kő jut. A fejünk alá, a hátunkra, a fejünkre. Kő van a kezünkben, a szívünkben, aminek árnyéka, sötét és súlyos keresztként rávetül életünkre. De Isten itt álmot bocsát szemünkre. Édes, pihentető, lelket élesztgető, reményekkel teli álmot. Amelyben nem ítéletként dobjuk a köveket, nem is minket dobálnak, nem a mi életünket nyomja, nem a szívünk helyén áll, hanem drága oltárt, bástyát, tornyot rakunk belőle Istennek, népünknek, egyházunknak, családunknak. És Isten oda áll a létra tetejére, s akár csak Jákóbnak, nekünk is megvilágítja utunkat, megáldja életünket, és szeretetéről biztosítva szól: ne féljetek, én veletek leszek! Csak éljetek Istennel teljes, tiszta életet, jó akaratban, szeretetben. S amikor körülöttetek minden romlik, összedűl, amikor legjobban fáj a világ elsekélyesedése, nemzettársaitok, testvéreitek árulása, amikor legjobban akar magával sodorni a szennyes világár, amikor félve rettegtek a fájó holnapkép miatt, akkor is hozzám kiáltsatok, akkor is bennem bízzatok! Ti akkor is szolgáljatok, keressetek és találjatok, tanuljatok és szeressetek. Akkor is legyetek a világ világossága! Ahogy Jézus tanította.

         Nem értjük, Isten miért bízza meg nagy tervei végrehajtójául éppen a bűnös és csaló Jákobot. Mint ahogy sok mindent- sok fájdalmat, sok megalázást, csapást- szintén nem tudunk megérteni életünkben. De Jákobbal és velünk is mindig beigazolódik, hogy bár Isten gondolatai nem a mi gondolataink, hogy Isten sokszor számunkra érthetetlenül dönt és cselekszik, mégis mindig az Ő döntése és cselekedete bizonyul helyesnek.

         Mi azt sem értettük, hogy a tavaly, az augusztusi találkozásunk után nem sokkal miért zúdult a mindent elsöprő ár a Nyikó völgyére. De egy bizonyos: életemben soha akkora összefogást, cselekedetekre váltott szeretetet és segítő szándékot nem tapasztaltam, mint a helyreállító munkálatok során. Mintegy isteni késztetésre, népünk gyermekei, híveink, barátaink, a világ unitáriusai megmutatták, hogy Isten segítségével, a magunk elfelejtettnek hitt belső és külső forrásaink felszínre hozásával a legreménytelenebb helyzetekben is jövőt lehet teremteni. De hadd figyelmeztesselek, testvéreim arra, hogy Isten országa akkor van legközelebb, amikor ezeket az isteni erőket nem csak a bajban, hanem életünk minden napján lelkünk mélyéről felszínre tudjuk hozni.

         Ma ünnepelünk, ma Istennel és barátainkkal találkozunk, ma együtt álmodunk és tudjuk, e szent helyen hitünk földet éggel összekötő létrát alkot. De ennek akkor van igazán értelme, ha így lesz ez a mindennapjainkban is. E létrának állnia kell, hogy a fenn őrködő Úrhoz feljuthasson keservünk, panaszunk, útkeresésünk és révbe jutásunk, örömünk és boldogságunk, s hogy Ő is utat találjon a mi szívünkhöz- lehetőséget a biztatásra, a vigasztalásra, a teremtésre, a megáldásra.

         Halljuk meg Isten szavát, vigyük biztatását: én veletek leszek, megáldalak, megtartalak e földön, s ha elmentetek, visszahozlak őseitek szent földjére.

         Isten áldja meg népünket, hitünket, s helyen felállított lelki kő, a közös imádkozásunk és álmodásunk emléke adjon mindig erőt életünkben, s legyen mindig egy oltár, ahonnan a költő szavaival „indulni lehet, s aki indul, visszajöhet.” Ámen.

2006. augusztus 12, Szejkefürdő

Lőrinczi Lajos, csehétfalvi lelkész