Advent 1. vasárnapja:  Út, haladás

Lekció: Mk 1,1-8

Textus: Mk 1, 2-3

            K.T.  Ha megfigyeljük emberi életünket, a rohanás a jellemző reá. Minél hamarabb, minél gyorsabban, a legrövidebb idő alatt érjük el céljainkat, ezt tartjuk mindig szem előtt.

És elkerüli a figyelmünket az, hogy milyen szép is lehet az út, az utazás, és nem mindig kellemes a megérkezés. Ezt már Cervantes is leírta a Don Quiote c. regényében, amikor egyik kijelentésében így sóhajt fel: „az út jobb, mint a fogadók.”

Szinte sajnálom azokat az embereket, akik nem néznek sem jobbra sem balra, hanem csak előre figyelnek, úgy is mondhatnám, hogy célratörők ugyan, ám ugyanakkor szűklátókörűek.

            A nyáron élménybeszámolót tartott templomunkban egyik barátom a spanyolországi 800 kilométeres El Caminó zarándokútról, amelyet öt hét alatt tett meg. Reggeltől estig gyalogolt, és este a szálláson csak egy ágy jutott, ahol pihenhetett.

Elmondása alapján számára a gyalogút volt a fontos, figyelve a körülötte levő dolgokra, a táj szépségére. Ami a legfontosabb, az a lelki összpontosítás volt, ahogyan várta a végcél közeledtét. A fontos nem az úticél minél hamarabbi elérése volt, hanem az az élmény, amit az úton összegyűjthetett magának. Mert csak az nyújthatott a megérkezésnek igazi beteljesülést.   Egy idő után azt érezte, hogy a sok gyaloglás folytán nem ő halad az úton, hanem a táj, az út jön vele szembe.

            Azért mondtam mindezeket el Kedves Testvéreim, mert vallásos életünkben is egy ilyen utazási, várakozási időszak köszöntött be. A Karácsonyt, a Gyermek születését várva most, Advent első vasárnapján is egy ilyen úton haladunk.

            Napjainkban, modernül hangzik, hogy a gazdasági felemelkedés fontos feltétele az úthálózat és a távközlési rendszer kiépítése. A modern ipar és kereskedelem elképzelhetetlen megfelelő közlekedési és úthálózat nélkül, valamint információ csere nélkül.

Ezt saját magunk is tapasztalhatjuk járva, kelve az országban. Ha autóba ülünk utazás céljából, megfigyelhetjük, hogy nagyon sok helyen magas kerítést emelnek az autópályák mentén, vagy olyan messze vannak ezek az utak a településektől, hogy már-már unalmas is végighajtani olyan utazóknak, akik nem sietnek,  és a tájban nem gyönyörködhetnek. Ezeken az autópályákon csak száguldozni lehet, beteljesítve korunk nagy kívánalmát, a gyorsaságot.

            A távközlési rendszer kiépítése is hasznos, de személytelenné válhat használata. Míg a kézzel írott levélen rajta van a másik fél keze vonása, addig az elektromos levelezés ha nem figyelünk eléggé a formaságokra, akár személytelenné is válhat. Nem beszélve az úgynevezett chatről, amely esetben több tízezer kilométer messzeségéből kommunikálhatunk a föld másik pontján élő emberrel, addig előfordulhat az, hogy nem ismerjük szomszédunkat. Hol maradnak hát a találkozások, személyes kapcsolatok?

            Utazzunk testvéreim Karácsony felé, de úgy hogy ne a megérkezés legyen a legfontosabb, hanem az utazás. Ellenkező esetben, a nagy összpontosításban nem tudjuk majd megfelelően értékelni az ünnepet és éppen olyan sivár, kopár, semmit mondó lesz, mint a rohanásunk.           

            Érezzük át azt, hogy nem az a fontos, hogy mi közeledjünk az ünnep felé, hanem az ünnep közeledjen felénk.

            Lássuk be, hogy néha rossz az útirányunk, úti célunk.  Albert Einstein írta: „ha az emberiség életben akar maradni, meg kell változtatnia gondolkodását és életének útirányát.”

            Sok a hamis útjelző, a gonosz kísértő, és szinte lábunk alá futnak a rossz utak. Gondoljunk például arra, hogy a régmúlt századokban azokat jutalmazták az elismerés koszorúival, akik azt erkölcsi vagy szellemi teljesítményükkel kiérdemelték. Mi a helyzet napjainkban? Elsősorban a reklám és a propaganda hatékonyságától függ az úgynevezett sztárok sikere.  Megromlott a munkaerkölcs, és a szabadidő hasznos eltöltésének minősége, olcsó és silány műsorokat sugároz a legtöbb televíziós csatorna.

            Ebben az egyensúlyát vesztette világban, a régmúlt időkből szól hozzánk Keresztelő János a Márk evangéliumában.

            Igen érdekes körülménye a Keresztelő János tevékenységének, hogy hallgatóit a pusztába hívja. Nem a nagy városban prédikál, hanem a pusztában. Nem ő keresi fel a tömeget, hanem a közösség keresi fel őt.

Ezzel, először is utazásra szeretné késztetni az embereket. Hagyják ott a megszokott mindennapi életet, a rutint. Kíváncsi ki az, aki másra vágyik, és mer változtatni rossz szokásain? 

Figyelmeztetni szeretné az embereket: ha Istenhez akartok térni, ha az üdvösség útjára akartok lépni, akkor sok mindenről le kell mondanotok.   A városokban az utak és utcák meghatározott menetirányúak. Ezzel szemben a pusztában mindenki utat választhat magának. Nincsen megszabott út, ami egy bizonyos célhoz vezetne. Ember, neked kell megtalálnod a célhoz vezető utat.- sugallja Keresztelő János.

A puszta, a csend birodalma alkalmas arra, hogy magunkba szálljunk és meghalljuk a csend szavát és az általa megszólaló Istent. 

Gondoljuk Jézusra, aki félrevonul időnként a pusztába, egy magányos, csendes helyre, hogy ott Istenéhez imádkozzon.

Gondoljunk a hosszú úton töltött időre, ahol elgondolkozhatunk lelki dolgainkról. Minél hosszabb és lassúbb az út, annál több mindenre van időnk. 

Gondoljuk egy koncertre, ahol a karmester felemeli pálcáját. A zenekar és a közönség feszült csendben várakozik. Ki élvezhetné a muzsikát megfelelő csend nélkül?

Ki bírná el a zajos mindennapi rohanó életet, egy kis csend, pihenés, lelki kikapcsolódás nélkül?

            Csendben születnek a nagy művek, a nagy gondolatok. Csendben növekszik az élet az édesanyák testében.  Csendben bontják ki az erdők lombjaikat.

            Teremtsünk hát mi is csendet ebben az adventi időszakban. Szemlélődjünk, lassítsuk le életritmusunkat ahhoz, hogy egy kis lélegzetvételhez jusson a lélek.

Kiáltsunk bele a világba, a város rohanó zajába.  Állj, ember, állj!

Hova rohansz? Túlhaladsz a célon és nem veszed észre még a megérkezést sem!

Mi a teendő? Mit tesz a gépkocsivezető, ha zsákutcába jut? Minél hamarabb megáll és megfordul.

Valami ehhez hasonló feladatra bíztat Keresztelő János.  Itt áll előttünk is kiáltó szóként ebben a nyüzsgő világunkban Keresztelő János, de manapság már pusztát sem találna. És ha találna is, ki menne ki hozzá? Autópályáink nem vezetnek el sem Keresztelő Jánoshoz, sem pedig Isten hajlékába.

Karácsony eljövetelére lassan, békességes szívvel, lelki áhítattal készüljünk.

Olyan legyen készülődésünk mint egy utazás, amelynek során olyan érzéseink támadjanak, hogy nem mi közeledünk az ünnep felé, hanem Karácsony  jön felénk.

Így lesz egyenessé számunkra is a Karácsony felé vezető út, és így jutunk közelebb ahhoz, amit várunk és remélünk.     Ámen. 

Összeállította Léta Sándor

2006.12.03.