Úrvacsora = közösség

ApCsel 2,42-47

K.T. karácsonykor, a szeretet ünnepén az Úrnak asztalához készülünk. Gyakoroljuk a Jézus által mutatott egyetlen szertartást az Ő emlékezetére.

Ez az a jel, mely minket, keresztényeket megkülönböztet más világvallásoktól.

Az úrvacsora gyakorlása és az egymás iránti szeretetünk mutatja, hogy Jézus követői vagyunk. És mégis ez a szertartás okozott annyi nézeteltérést és felekezeti szakadást a kereszténység életében.

Ma keresztények milliói emlékeznek Jézus születésére és egyek akarnak lenni a jászolbölcső mellett minden különbség nélkül. Szöveges és képes üdvözletek, melyek a világ minden táján megfordulnak, mind erről szólnak: megszületett a szeretet! Oroszlánt és bárányt békességben festenek meg egymás mellett, így ösztönözve az emberek, hogy Ők is férjenek meg egymás mellett.

Ezért nekünk ma – a sok elválasztó és megkülönböztető árnyalata mellett – az úrvacsora ilyen szeretet közösséggé kell átalakítson, mint az első keresztény gyülekezet tagjait, melyet az ApCsel írója bemutat.

A párhuzam az első keresztények és közöttünk, érthető és világos: részt veszünk a tanításban, a közösségi életben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban.

És a legfontosabb, hogy egy szívvel, és egy lélekkel itt vagyunk a templomban. Ha nem is napról napra, mint az első keresztények, de igény és hagyományunk szerint megtörjük a kenyeret. S talán a legfontosabb, amiről az ApCsel írója beszámol, az a megfigyelése, hogy az úrvacsorával élő keresztények ujjongással és tiszta szívvel részesülnek az ételben. Abban a lelki táplálékban, mely ma is összeköt, egyesít minket. Egy csodálatos láncnak vagyunk a tagjai és annak tovább folytatói.

Vegyük magunkhoz az úrvacsorai jegyeket, hogy a folytonosság jegyében mi is növekedhessünk lélekben és szeretetben.

Ámen!

Léta Sándor

2005. december 25.

Budapest