Aggodalmaskodás helyett hálaadás

„Azt mondom ezért nektek: Ne aggódjatok életetek miatt..."

Mt 6,25-33

Azok a bibliai versek, amelyek az aggodalmaskodás-ról és az isteni gondviselésről szólnak, nem ismeretle­nek előttünk. Talán már többször hallottuk őket, s mindannyiszor azzal a gondolattal tértünk napirendre fölöttük, hogy mindez nagyon szépen hangzik, de a gya­korlati élethez elég kevés köze van. Én magam is sok­szor mosolyogtam rajtuk, és nem tudtam összhangba hozni a mindennapi élettel. És mégis, mindennek elle­nére van ezekben a szavakban valami klasszikus, vala­mi maradandó értékű igazság.

Ez a hegyi beszédben megtalálható rész Jézus szájá­ból származik. Valószínű, hogy feltett kérdésekre adott válasz. És válaszából megtudhatjuk, hogy mi volt a leg­főbb gondja, legégetőbb kérdése kora emberének. Meg­tudhatjuk, hogy az ember akkor is azon gondolkodott, hogy hogyan lehetne megtalálni azt a módot és lehetősé­get, hogy a holnap gondja megszűnjön létezni és gyötör­ni. Nem volt könnyű ezeknek a kérdéseknek megfelelni, útvesztőikben eligazodni. És ezekre válaszolva mondja Jézus...

Elég könnyelműeknek tűnnek ezek a szavak. Talán lehetett így beszélni abban az időben, amikor egy marék étellel, egy korty itallal megelégedett az ember. Lehetett így beszélni Jézusnak a művelődés kezdetén, amikor egy vászonruha elég volt télen és nyáron is. De mit csi­náljon e századvég embere, amikor egyre nagyobbak az igények, és mit csináljunk közelebbről mi, akik esetleg félünk és szorongunk a holnaptól.

Valamikor talán mosolyogni való túlzást láttak e pél­dázatban. De ma? Ma ezeken a szavakon még mosolyog­ni sem lehet, legfennebb kacagással fogadni őket. Van-e egyáltalán más gond a világon mint a ma és a holnap gondja? A legreálisabb, a legkegyetlenebb gond. Mit együnk, mit igyunk, mivel ruházkodjunk.

És szinte hallunk magunk fölött egy hangot. Ne tö­rődj te a ma és a holnap gondjával, te naiv emberke. Tedd karba kezeidet, keresd Isten országát, Isten majd eltart téged. Én addig keresem a mindennapi kenyeret. És hadd lássuk, ki jár jobban, kinek kopik fel hamarabb az álla?

Az ember örökös gondja, életének legfőbb rugója a holnap kérdése. Az, hogy bebiztosítsa magát, hogy nyu­godt élete legyen. De az aggodalmaskodással nem ér el sokat. Jézus is megkérdi: Aggodalmaskodásával pedig ki tudná meghosszabbítani életét akár egy arasznyival is? És ezzel kifejezi egész életirányunknak természetel-lenességét. Az élet gondja és aggodalma az élet és a lé­lek nehéz aggodalmához vezetett.

Az aggodalmaskodás azonban még sohasem jelentett megoldást. Sem problémáink megoldását, sem emberi korlátaink széttörését. Mert lelki vívódásában csak ver­gődik az ember. És nem korlátait, hanem önmagát emészti fel. Az élet érdeke nem a holnap birtoklását kö­veteli, hanem annak elfogadását. Sorsunk Isten, és Is­ten gondviseléséhez való viszonyulni nem akarás, vagy éppen viszonyulás töri szét életünk.

 A bizonyosságra, a holnapra való törekvés az ember nagy problémája. Az örök bizonytalanság elfogadása pe­dig, amellyel nem tudjuk magunkat még egy arasszal sem megnövelni, az ember örök nagy próbája lesz.

Bizonyosságra kell törekednünk, hiszen holnapot kell biztosítanunk a magunk számára. Jézus nem azt mond­ta, hogy ne tegyünk semmit, hanem azt, hogy aggodal­maskodás nélkül munkálkodjunk Isten országában, dol­gozzunk, keressük a jót, szépet és igazat, a többiek pe­dig megadatnak nekünk. Isten vigyáz ránk.

Bizonyosságra törekedni és elfogadni a bizonytalan­ságot, úgy érzem, hogy egyik mottója kellene lennie a mindenkori embernek. Nehéz dolog, de ebből származik minden szép, jó és igaz. Mert amikor az ember csak bizo­nyosságra törekszik, aggodalmaskodó törekvésében va­lami olyan történik vele, ami a börtönnél is rosszabb. Megfut előle a világ. Megfut előle Isten és az ő gondvise­lő szeretete. Aki viszont vállalja az aggodalmaskodás nélküli életet, gyakran épp a leghevesebb szorongatta-tás idején megérzi azt az ellentmondásokat feloldó sza­badságot és vigaszt, amit hitünk szerint Istennek kö­szönhetünk, az ő gondviselő szeretetének.

Én úgy érzem, hogy ma a hálaadás ünnepén ezt a gondviselő szeretetet kell megköszönnünk... Próbáljuk levetkőzni aggodalmaskodásunkat, és bízzuk magunkat erre a gondviselő szeretetre, amely, ha észrevesszük, minden nap újabb meg újabb ajándékokkal köszönt be hozzánk. Erről vallott nagy unitárius gondolkodónk, Te-odor Parker: Nekem úgy tetszik, mintha Jézus szelleme így szólna hozzám, vagy hozzátok: „Szegény felebará­tom, ne félj, ne csüggedj. Az a jóság, amely bennem mű­ködött, mindenkiben működhet. Isten olyan közel van hozzád mint volt hozzám... Nyisd meg szemeidet, hogy láss, szívedet, hogy élj."

Igen, Isten mindig közel lesz hozzánk, csak nekünk kell őt megszólítanunk és megtalálnunk. Sokszor aggo-dalmaskodásunkban csak a nagy dolgokért tudunk há­lát adni, ha egyáltalán tudunk, vagy akkor, ha megszűn­nének aggodalmaink. De az igaz keresztény ember a ke­vésért is hálás tud lenni.

A hála istenfiúságunk próbaköve, annak mértéke. Mondd meg nekem, hogy mennyire tudsz hálás lenni Is­ten iránt, és én megmondom, hogy mennyire hiszel az ő gondviselésében, szeretetében.

Adjunk hát hálát... azért, hogy vagyunk... emberi sor­sunkért... egyszóval mindenért, ahogy vall erről Márai Sándor. „Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy. ember voltam, és az értelem egy parányi szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a való­ság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön él­tem, és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhe­tett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem."

Máté Ernő lelkész