Gyertyák és vigyázó virágok

            A temetők dombokra húzódtak fel, mintha őrködni akarnának hallottaikkal az élők minden napján. S talán ezt is teszik. Sírköveik világítanak, s rajtuk a millió virág. Az őszi napnyugtában még sok a színes virág, mintha a temetők lennének a város legszínesebb, legvidámabb helyei. Aztán november első napja előtt kikerülnek a gyomok a sírok közül, a fagyott, sokszínű virágok is eltűnnek, hogy halottak napjára a sírok fenyőágas fehérbe öltözve várják a síró gyertyákat.

            És jönnek a hozzátartozók. Sorban jönnek. Legtöbben feketében. Fekete kendős öregasszonyok millió ráncát világítják meg a szélben lobbanó gyertyák. Fehér virágcsokrokat cipelnek reszketeg, elfáradt karjaikban. De jönnek, tipegnek, elszántan, s ismét megígérik, és kérik az Istent, hogy követhessék férjüket, gyermeküket. Hogy innen világíthassanak ők is.

            És jönnek fiatalok. Arcukra piros rózsákat csíp a hideg. Jönnek, mert így kell ennek lennie. Legtöbben nagyszülőkért vagy ismeretlen dédszülőkért gyújtanak gyertyát, sokuknak nem tükröződik vissza szemükben az emlékezés, mert nincs mire. Aztán mások szeméből, kiknek fiatal arcára mély barázdát szánt az emlékezés, kikönyököl egy-egy barát, szülő, testvér. Ők már tudják, miért világítanak. Néhol könnyek csillogása verseng a gyertyaláng fakasztotta fehér gyöngyök halk sikolyával.

            És jönnek a középkorúak. Szemük körül szarkalábak. Koszorúkat, öl virágot hoznak. És sok sír mellé kell odaállniuk. Szülőnek világítanak, hogy tovább világítsanak nekik gyötrő mindennapjaikon, korán elvesztett gyermeknek; s a fájdalom oly élesen markolja szívüket, hogy meggörnyednek, a kis gyertyák lángja elveszi szemük világát. A kis kereszt, kopjafa, sírkő a lelküket nyomja, szorítja mindaddig, amíg valaki majd nekik fog világítani. És barátoknak világítanak…

            De a gyertyák fényében rég nem látott ismerősök fognak kezet, beszélgetnek. Nem baj, ha a politika is felkúszik a sírok közé, mert úgyis az emlékezés az, ami fontos, és ki tudja, megint eltelik egy év, míg újra találkoznának.

            Aztán kiürülnek a temetők. Az élők békében hagyják halottaikat, visszatérnek a város szürke forgatagába. De a gyertyák még sokáig világítanak. A fehér virágok mintha búcsút intenének az eltávozók felé: őrködünk mi helyettetek, vigyázzuk szeretteitek nyugalmát.

                                                (RMSZ- 1999)

Máthé Sándor, unitárius lelkész

Brassó