Október 23. 2003-10-24. Alkalmi beszéd! Mt 5.10 - Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa.

Október 23-a, az 56-os forradalom és szabadságharc emléknapja, mely nemcsak nekünk, de a 20. század világtörténetében számos nép közös ünnepe. E nap a terror és az elnyomás elleni hősi küzdelemre, a szabadság szeretetére emlékeztet. 1956 nélkül ma Európa sem lenne az a szellemi, gazdasági és politikai közösség, melyben Magyarországnak ismét helye van! Ezt a küzdelmet idézik fel a kortársnak, Albert Camus-nek híressé vált sorai: "A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt 20 esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a leckét megértse a fülét betömő, a szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia — s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok az életüket adták, és soha, sehol — még közvetve sem — igazoljuk a gyilkosokat. Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra."

A forradalom bukása után, az 56-os meghurcoltakkal, és üldözöttekkel, erdélyi magyarok ezrei kerültek börtönbe vagy bitófa alá. Ők voltak azok, akik az aradi vértanúk áldozatához közösen tették hozzá a magukét. Mert ők sem hősnek születtek, csak reménytelenül szabadnak, akikre a hősi napok multával lesből csapott le a szabadságtól rettegő hatalom.

A nagy nyugati nemzetek győztes forradalmakra, világtörténelmi győzelmekre emlékeznek. Mi, magyarok október hónapban két, világra szóló, és a leveretésben is győztes forradalmunkra emlékezünk. Az 1848-as forradalomra, szabadságharcra és az 1956-os forradalomra.

Arad után Budapestre, melyről Örkény István ezt írta: "A kerek világon, minden térképen és glóbuszon ma átírják a nevedet Budapest. Ez a szó már nem egy várost jelöl. Budapest ma annyit tesz, mint hősiesség. Budapest minden nyelvén a világnak azt jelenti: hűség, önfeláldozás, nemzeti becsület. Kívánom én is: légy mindörökké olyan, amilyen ma vagy Budapest. Büszke és bátor emberek tanyája, magyarok jó útra vezérlője, az emberi fajta csillagfénye."

És amikor az 56-os Budapestre és az egész Magyarországra gondolunk, akkor Kolozsvárra, Temesvárra és Erdélyre is gondolnunk kell, kegyelettel hajtva meg fejünket az áldozatok emléke előtt.

Mert a magyar forradalmat itt is ezrek és ezrek éltették, hogy aztán megbüntesse őket is a hatalom megfélemlítő ereje. Emlékezzünk azokra is, akik november 1-jén Halottak Napján a Házsongárdi temetőben rótták le kegyeletüket az elhunytak előtt, és akik közül ezért többen hat év börtönnel fizettek. És gondoljunk azokra is, akiket csak később vettek őrizetbe, s ítéltek el 18, 15, 10 év kényszermunkára, magyar és román lelkészeket, orvosokat, egyszerű falusi embereket, munkásokat, egyetemi hallgatókat, és írókat.

Az 48-as honvédzászlók nemcsak múzeumi kincseink, hanem az egész nemzet öröksége. Az-az 56-os lyukas zászló pedig, amely ma Strasbourgban az Európa Tanács székhelyét ékesíti, már régen a közös Európa egyik szép jelképe. Aminthogy talán az sem véletlen, hogy akik ’89-ben, Romániában valóban forradalmat csináltak, ugyancsak a maguk lyukas lobogói alatt haltak hősi halált.

1956-ban csupán a rádió volt az egyetlen tömegtájékoztatási eszköz, amelyikből közvetlenül értesülhettünk a világ eseményeiről. Így a magyarországiakról is. Érezni lehetett, hogy nyikorog Rákosi rendszere. Amikor Gerô Ernő beszédét hallgattuk, apám csak annyit mondott, fiam:- semmi jó nem várható.

A híreket hallgatva hamar kiderült, hogy az ún. ellenforradalmi elemek diákok, munkások voltak, és nem külföldi ügynökök. Félelmetes volt hallani a rádióban a budapesti utcákon visszhangzó lövöldözést, a felszólítást, hogy rádióját mindenki tegye az ablakba, majd Nagy Imre felhívását, hogy a népköztársaságra törők tegyék le a fegyvert.

A forradalom sikere, a szovjet hadsereg kivonulása valósággal szárnyat adott mindanyiunknak. Öröm volt hallani az immár magát szabadnak mondó Kossuth rádióból, hogy az egypártit, többpártrendszer váltja fel, hogy máris alakulnak a pártok, hogy ismét létrejött a cserkészszövetség. A miskolci, a pécsi rádióból, hogy ott is jól halad a forradalom…

November 3-án este, amikor Mindszenthy bíboros beszédét az erős zavarás miatt már alig lehetett hallani, gyanítani lehetett, hogy valami nincs rendben. És másnap reggel a rádióból már csak a szovjet haderő bevonulásáról hallhattunk, Nagy Imrének az ENSZ tagállamaihoz intézett segélykiáltását hallhattuk. Azután a rádió elhallgatott. Most is elérzékenyedem, amint eszembe jut: addig ültünk apámmal a rádió előtt, amíg a készülék varázsszeme összecsukódott, mert kikapcsolták a lakihegyi adót.

A történelem ritkán ismétli önmagát. Vannak azonban események, amelyeknek ugyanaz a jelentése történelmi távlatból tekintve. Az 1848-as szabadságharc és az 1956-os forradalom között is sok különbség van, több mindenben mégis hasonlítanak. Abban mindenképpen, hogy azt üzenték a világnak: egy kis európai nép a döntő történelmi pillanatokban méltósággal kezébe vette a sorsát, és „megbűnhődve, múltat és jövendőt”, véráldozat árán kivívta szabadságát. Azt lehetne mondani, hogy de hát nem vívta ki: mindkettőt, 1848-at is, 1956-ot is leverték! Csakhogy az igazságos forradalmak mindig győznek; olykor levertükben még inkább – mert megváltoztatják a jövőt, megreformálják a társadalom életét, olykor intézményrendszerét, öntudatát, erkölcsét is.
Ez történt 1956-ban, 1956-tal is. Nem véletlen, hogy a negyvenhét évvel ezelőtti október 23-án, Budapesten a lelkes fiatalok egymásba karolva és nemes jelszavakat skandálva a Petőfi-szobor és a Bem-szobor között meneteltek, majd a Kossuth Lajos teret özönölték el. Tudták, érezték – a karhatalom fegyvereivel farkasszemet nézve is –, hogy 1848 jelképei, örök alakjai között van a helyük, a szabadságharc eszményeiből kell erőt és ihletet, bizonyosságot és igazságtudatot, nem kevésbé bátorságot meríteniük. Bátor történelem bátor jelent, gyáva történelem gyáva jelent gerjeszt.
Mit üzen hát 1956? Elsősorban azt, hogy a magyarság egy rettenetes és vesztes háború, az ország ismételt megcsonkítása és egy évtized kegyetlen zsarnoksága után is fel tudott emelkedni, a belenyugvás és a megalkuvás helyett fel tudott emelkedni történelmi létének mélypontjáról. -1848-ha csak egy rövid időre is, de meg tudta teremteni a nemzeti egységet, üzenete lehetne tehát 1956-nak is a hatékony nemzeti egység kívánalma. Ez az egység azonban mára, bár időszerűbb, mint bármikor, sajnos, végzetesen a nosztalgiák világába merült. Ilyen szempontból a mai Magyarország nem méltó saját dicső szabadságharcához és forradalmához.

Sokan ki akarják sajátítani ezt az ünnepet, főleg azok, akik még ma sem értik, hogy nem ünnepelhet a hóhér az áldozattal. Én azért szeretem ezt az ünnepet, mert 1990 után számomra is elhozta azt a szabadságot, amikor már nem csupán a sorok között beszélhettem a forradalomról, hanem szabadon emlékezhettem azokra, akik életüket és vérüket adták a szabadágért és főleg azért, hogy ma végre szabadon mondhatom el e szószékről gondolataimat!

Szeretem ezt az ünnepet, mert ilyenkor mindig párhuzamot tudok vonni Unitárius Egyházam és Hazám fennmaradása között, olyan értelemben, hogy mindkettő annak köszönheti fennmaradását, hogy a legnehezebb időkben is rá tudott hangolódni a szabadság, egyenlőség, és testvériség forradalmi, továbbá az egy Isten által sugallt hit remény szeretet nagyszerű eszményi fogalmára.
Az elmúlt 50 év vezetői azt próbálták belénk sújkolni, hogy nem kell eltúlozni az ünnepi megemlékezést, a magyarkodást, ugyanis az ifjabb nemzedéket meg kell óvni a frusztrációtól, hogy a múlt helyett a jelenbe és a jövőbe nézzünk, és ha lehet, kezeljük tabuként a történelmünket. Miért van az, hogy mi minden ünnepünkért meg kell harcolnunk, nem úgy mint a franciák, akik önfeledten táncolnak nemzeti ünnepeiken, és eszükbe sem jut, hogy ezt a nemzeti ünnepet valamikor a Bastille bevétele a guillotine és a bakó bárdja feketítette be. Ők mindennek ellenére boldogok hogy franciák, és ünnepeiken nem érdekli más nemzetek érzékenysége, még azoké sem, akiktől valamikor egy tollvonással elvették szemrebbenés nélkül az ország kétharmadát. Mi magyarok tele vagyunk kisebbségi érzéssel, mert nem tudunk mit kezdeni visszakapott történelmünkkel.
Másfélszáz évvel ezelőtt egy nagy költőnk azt mondta itt az idő. S ha itt van talpra, tudunk e állni hosszú rabiga után?- hosszú balsorsok, viszályok közepette fenn tudunk maradni, meg tudjuk e őrizni anyanyelvünket, nemzeti kultúránkat és hogy a legkétségbeejtőbb pillanatokban is fog támadni olyan vezetőnk, akikre mindig büszkén nézhetünk.
Tanuljunk végre meg egy dolgot, a nemzeti ünnep soha nem önmagáért való. Ha legalább ilyenkor háttérbe szorulnának a hatalmi ambíciók, és felülkerekednének azon értékek melyek, összekötnek és megerősítik bennünk az együvé tartozás nagyszerű érzését. Mikor lenne erre a legnagyobb szükség, ha nem most a nagy nemzetközi kihívások pillanatában, az Európai Unióhoz való cstlakozásunkkor? Mi lehetne ennek a nagyszerű ünnepnek a legmegfelelőbb üzenete, ha nem az, hogy ennek a kicsi országnak minden baja közös baj, hogy nem mindegy hogy van-e, vagy nincs vallási tolerancia, és ha van annak hol a határa, hogy egész múltunkkal és jelenünkkel megyünk Európába vagy sem! Ha az összetartozás, az egymás iránti szeretet és megértés, az Egy Istenbe vetett mélységes hit remény és szeretet érzését fogja sugallni ezen ünnep, akkor hiszem, hogy ellőbb vagy utóbb teli templomokkal fogunk ünnepelni, mondjuk, mint... a franciák. Hiszem, hogy egyszer majd kijönnek a sötét füstös drogos diszkókból drága utódaink, szeretett ifjaink, és beleszippantanak az ezerszínű őszbe, felemelik tekintetüket a vibráló képernyőkről a végtelen ég kékjére, és akkor majd megértik március, október, az egyház, és a forradalom üzenetét. Ámen.

Rázmány Csaba