pünkösdi közösség

„A hívek mind összetartottak és mindenük közös volt. Birtokaikat eladták, és az árát szétosztották kinek-kinek szükségéhez mérten. Egy szívvel-lélekkel mindennap állhatatosan megjelentek a templomban. A kenyértörést házanként végezték, és örvendezve, tiszta szívvel fogyasztották el eledelüket. Magasztalták az Istent és az egész nép szeretetében álltak. Az Úr pedig napról-napra növelte az üdvösségre rendeltek számát. ApCsel 2, 44-47

Kedves Ünneplő testvéreim, Atyámfiai!

Isten megengedte érnünk ezt a napot, mikor pünkösd ünnepén állunk s várjuk a lélek drága ajándékait, de azzal a régi megszokottsággal, mely mintegy ajándékképpen előlegezte számunkra a lélek kiáradását annak függvényében, hogy hittünk-e és cselekedetünk-e.

Az ünnep küszöbén állva, remélem, nem veszi senki rossz néven, ha felteszek egy bátor kérdést: „Hogy érzitek magatokat? Van-e ma ünnepetek? A szaladás, az elfoglaltság, a betegség enged-e ünnepelni?

Dr. Tóth Tihamér írta egyik helyen a következőket: „A malomkő vagy jó búzát őröl, vagy, ha nincs búzája, akkor önmagát őröli. Az emberi lélek is önmagát rontja, ha nem foglalod el jó munkával”. Egyértelmű tehát, hogy nem engedhetjük meg magunknak ezen az ünnepen sem a passzív várakozást, hanem tennünk kell azért valamit, hogy belénk áradjon, átsugározzon rajtunk is a régi, apostoli korban történt esemény, de úgy, hogy az kitisztultan útjelző tábla maradjon a második ezredben is az unitárius ember számára. Senki nem állíthatja magáról, hogy nincs gondja, számtalan törődése, elfoglaltsága, betegsége. Tehát, akkor van mindnyájunknak, amit „őröljünk”. Van, amivel foglalkozzon a lelkünk, s ezért döntünk úgy, hogy 2010-ben megállunk, hogy megszentelődjünk a pünkösdi ünnep áldásaitól.

Második vallomásom mély aggodalmamról szól, mert attól tartok, hogy könnyen kimaradhat ez ünnepi áldás. Nem az áldás miatt kezd el remegni a szívem, hanem az elmaradása miatt tölt el a félelem. „Nincs olyan törvénye a világnak, melyet kijátszani ne lehetne, de olyan sincs, amely pótolni tudná a szent lelkesedést” – mondta Szent –Iványi Sándor. A kiinduláshoz tehát mindenek előtt szent lelkesedés kell. Lelkesedhetünk a pünkösdi lélek, gyülekezeteink áldásai után. Amennyiben ez elmarad, akkor annak az embernek nincs is más, amire várnia kellene, vagy lehetne.

Pünkösdre való előkészületemben az villant át gondolataimon, hogy könnyű volt az őskeresztényeknek úgy élniük, ahogy azt a Bibliában, közelebbről az apostolok cselekedeteiben olvashatjuk. Könnyű volt tehát belehelyezkedniük egy olyan hangulatba, melyet mi állandóan áhítozunk. Nekik adva volt a tűz, Péter beszéde, és az eufórikus állapot, mely hatalmába kerítette a tömeget. Azt mondogatjuk, hogy a mi életünkből hiányoznak azok a meggyőző beszédek, de ránk sem árad úgy ki Isten lelke, mint ahogy akkor történt. Úgy érzem nem annyira a szónokokkal, sem az isteni áldások kiáradásának elmaradásával vannak nehézségeink, hanem inkább személyes hozzáállásunk a döntő ebben a kérdésben. Miért?

1). Mindenük közös volt. Ez azt jelentette, hogy feloldották az általunk is nagyon jól ismert és előítéletekkel elhalmozott gazdag és szegény közti ellentétet. Sikerült egy olyan álláspontra helyezkedniük, amikor mind a két réteg természetességgel megértette, hogy vagyona közös tulajdonba való áthelyezésével csak nyeresége származik. A mai ember kézlegyintéssel, de kemény megjegyzéssel fogadja ezt az álláspontot, hiszen hogyan adhatná fel sajátját akkor, amikor maga küzdött, izzadott éveken át azért, hogy öregségében legyen tartaléka, de gyermekeinek is legyen, amiért áldhatják majd emlékét. Túlhaladott álláspont – mondogatják ma, és határozottan állítom én is ugyanezt. Hol van akkor a megoldás ebben a kérdésben? Ma annak az embernek az élete nyereséges, aki szerencsés vállalkozó. De, hol maradnak egyéni és közösségi vállalkozásaink akkor, mikor a lelkünk síkjára tereljük a gondolatot? Nyereséges-e életünk akkor, ha lelkünkben szüntelen kárt vallunk? Úgy találom, hogy nem nagy erőfeszítés senki számára egy szívből jövő jó szó, vagy egy mosollyal követett kézfogás. A közösség érdeke megkívánja, hogy lelkünkből adjunk valamit annak, akinek befuccsolt minden testi és lelki vállalkozása. Én azon vagyok tehát, hogy mindenek előtt ezt a lelki közösséget kell megteremtenünk ahhoz, hogy befogadókká váljunk Isten áldásaival szemben.

2). Kitartóan megjelentek a templomban. Bágyoni állomáshelyemen gyakran szememre vetették, hogy túlzottan csalogatom őket a templom felé, akkor, amikor rájuk kellene bíznom ezt a döntést és gyakorlatot. Az őskeresztények minden nap mentek, pedig tiltották, s esetenként kemény büntetéssel járt, aki ellenszegült. Annak ellenére azonban olyan buzgósággal gyakorolták az istentiszteleteket, amilyenre azóta sem volt példa. A kőrispataki lelkészi szolgálatom alatt volt szerencsém találkozni egy olyan Jehova tanúval, akit sokan csúfoltak a faluban kétes tiltott időbeni találkozásai miatt. Az egyik alkalommal tanúja voltam védekezésének, amikor így szólt a református atyafihoz: A mi vallásunkat tiltja az állam, de mi úgy is gyülekezünk. A ti templomaitok ajtója tárva-nyitva van, és még sem mentek be rajta. Igaza volt, hiszen egy olyan valóságot említett, amit sokszor meg kellene szívlelnünk, amikor várjuk a jó Isten közösségre szálló áldásait.

3). Végezték a kenyértörést. Gondoljátok csak el: mi évente négyszer, legjobb alkalommal ötször végezünk úrvacsoraosztást, ők, az őskeresztények viszont naponta megtörték a kenyeret. Nem vagyok meggyőződve teljes mértékben arról, hogy a kiáradt tűz lelkesítette-e fel mindig ezeket a keresztényeket, hiszen a kereszténység megalakulásakor valóban a történet szerint látványosan kiáradt Isten lelke, de azután, s minden elkövetkező nap nem volt ilyen látványban részük a mindennapi kenyértöréssel foglalatoskodó keresztényeknek. Merem hinni, hogy önmagukból áradt ki valami tűz, és arcukról sugárzott le valami kimondhatatlan tulajdonság, amit nekünk is keresnünk kell. Egy hindu azt kérdezte kereszténnyé vált társától, hogy miféle gyógyszert használ, mert nagyon ragyogónak találja az arcát? A megtért hindu biztosította kérdezőjét, hogy semmilyent nem használ. A másik azonban erősítette: Ha akármit mondasz is, én azt nem hiszem el. Ti keresztények okvetlenül valamilyen gyógyszert használtok, mert a többi kereszténynél is tapasztaltam, hogy mennyire ragyog az arcuk. Nos, hát elárulom a titkot – mondta mosolygó arccal a keresztény: Az élet beszéde az orvasság, amit mi befogadunk, ragyogó arcunk pedig visszfénye a belső, lelki boldogságunknak.

Valami hasonló kisugárzásra lenne szükségünk nekünk is, mikor így ünnepek alkalmával megtörjük a kenyeret, s egy hasonló örömérzésben kellene részesülnünk, mint az első keresztények, mikor naponta kirajzolódott arcukon a tiszta boldogság.

4). Végül pedig egy utolsó tanításként azt találjuk a felolvasott bibliai versben, hogy az első keresztények magasztalták Istent. Róluk már sok mindent megtudtunk, ha csupán a pünkösdi eseményekre gondolunk is. Elegendő átéreznünk azokat a naponkénti alkalmakat, mikor minden különösebb vágyakozás nélkül tekinthettek álmaik elé, s döntő fontossággal lépett be mindig életükbe a tiszta öröm, mert teljes szívvel-lélekkel nemcsak vágyakoztak utána, hanem tettek is annak érdekében valamit, hogy egy közösségben jól érezze magát az egyén. Meggyőződésem, hogy egyetlen imádságukban sem kértek semmit Istentől, hanem megelégedéssel énekeltek és mondtak neki dicséretet. Másodsorban viszont az ember egy olyan magaslatra érkezett, ahol megtalálta embertársával a minden nehézséget kárpótló közelséget.

Kedves Ünneplő Testvéreim, Atyámfiai!

Arra gondoltam, hogy lépjünk ki az őskereszténység időszakából, s igyekezzünk testközelbe hozni ma is minden lehetőséget, amennyiben óhajtjuk a pünkösdi tüzet, a ránk ma is áldásként kiáradó isteni lelket. Tisztában vagyok azzal, hogy tudomásul kell vennem a keresztény ember szabadságra való elhivatottságát és éppen ezért hangsúlyozom, hogy van nekünk egy nagy csoportunk, akik nem kívánjuk, hogy valaki megossza velünk vagyonát. Elértünk arra a fokra is, mikor nem kérjük a régi hangsúlyokkal senki pénzét, sőt inkább azt is vállaljuk, hogy éhen halunk, mintsem, hogy valaki szájából elkérjük a falatot. Ez egyféle szükséges belátás kérdése, mert mindannyian nem leshetjük az egymás szájából kieső ennivalót. Talán sokaknak rész igazuk van akkor, mikor azt hangsúlyozzák, hogy ők nem szorulnak senki segítségére, s amennyiben a táplálkozási önállóságot tekintjük, szinte egyet is értünk abban velük. Ez azt jelenti, hogy egymás nélkül meglennénk, de anélkül, hogy egymáson ne segítsünk, elképzelhetetlen közösségi életünk.

Emlékeztetni szeretnélek arra a megjegyzésemre, hogy kissé aggódom a miatt, nehogy sokak számára elmaradjon a pünkösdi örömüzenet. De nem csak ezért, hanem a másként gondolkodó embernek is megkell értenie végre, hogy útjainknak rövidesen találkozniuk kell. Ma az is elmondható, hogy kicserélheti valaki hitét, mint egy kopott ruhát, vagy elvásott cipőt, de ez közel sem jelenti azt, hogy elváltak útjaink, sőt, még inkább közeledniük kell egymáshoz, mert végeredményben Isten közös, s ebben az esetben az útjainknak is azoknak kell lenniük.

Tóth Árpád költőnk ezt így fogalmazta meg:

Itt állunk pünkösd ünnepén. Egy közösség akkor erős, ha valami összeköti. Nem engedhetjük meg magunknak azt a lazaságot, melyet az állandó széthúzás jelent. Isten gyermekeiként fel kell fognunk végre, hogy van egy Istentől kapott kötelékünk, az, hogy egymásnak testvérei vagyunk, s ez nem kevés! Az sem mindegy, hogy gúzsba kötjük egymást, vagy magunkhoz láncoljuk, ma a lélek erejével, holnap pedig a szeretet, holnap után pedig a békesség kötelékeivel.

Egyszer egy professzort és egy földműves embert hozott össze a szerencse. Az első híres volt, aki nagyon sok embert megműtött, meggyógyított. A földművesnek a következőket mondta: Én sok embert megoperáltam, de lelket még egyikben sem láttam, találtam. A földműves ember pedig megkérdezte szokott nyitottságával, hogy szereti-e feleségét és gyermekeit. A meglepő kérdésre meglepetten válaszolt az orvos, hogy természetesen igen. Ha most önt felboncolnák –folytatta a földműves -, hol kellene ezt a szeretetet keresni?

Ne boncoljuk mi se le Isten áldásait, s így ezt az ünnepet se ragadjuk ki életünkből, hanem inkább vegyük észre, hogy Isten állandóan áld és szeret bennünket. Én is szeretek és még soha senki nem mondta azt nekem, hogy ez fájna neki. Nektek sem fájhat az, ha valaki szeret és viszonzásul nem kér semmit cserébe. A mai pünkösd lényege tehát ebben foglalható össze 2010-ben: Tartsunk össze abban, ami közös vonásunk megmaradt, járjunk el kitartóan a templomunkba, s gyakoroljuk az alkalomszerű kenyértöréseket, hogy ez által is magasztaljuk Istent, s az egész nép, mindannyian Isten szeretetében megálljunk, mindörökké. ÁMEN