Rádiós áhítat.
(Elhangzott 2002. okt.25-én, pénteken a Kossuth Rádióban)

„A mindennapok Bábel-zavarából, félrevonulva, ím lelket cserélek, s kezemet szépen összekulcsolom – Te megértesz ugye Istenem, akkor is, ha magyarul beszélek? Az életben lomha köd fojtja a melódiákat – és csak én vagyok egyedül merész, akiből most itt imádság fakad. Engedd Uram, hogy két karom kitárjam, és szívem igya fel mind-mind az esőt, És tönkreszikkadt szomjas talajából, csíráztassál ki valami szent álmot, szépet boldogat, nagyot, jólesőt. Acélozd meg két karom izmát, hogy szebb jövendőm piros hajnalán, nagyon erősen megöleljelek, s kebleden sírjam le a múlt bűnét, utolsó védőm, Atyám! Istenem!
Hadd bontsam ki majd selymes lobogómat, s míg lelkem belemerül az októberi őszbe, csordultig telve hittel, akarással, - zenés ajakkal kiáltsam az égbe: Istenem de boldog vagyok!
Boldog vagyok, hogy a rádió hullámain ismét találkozhatunk és, hogy hitre és vallási hovatartozásra való tekintet nélkül együtt és egy akarattal imádkozhatunk. És boldog vagyok, hogy ebben az imádságban felcsendülhetnek Pál apostol szavai, aki Péterhez, I. levelében ezeket írta: ”Minden test olyan, mint a fű, és az embernek dicsősége olyan, mint a fű virága. Megszárad a fű, és virága elhull, de az Úr beszéde örökre megmarad”.
Testvéreim! Benne vagyunk már jócskán az Őszben, és szomorúan tapasztaljuk, hogy az Ősz a szó szoros értelmében kivégezte a természetet, mert megölt rengeteg virágot, falevelet, gyümölcsöt és termést egyaránt. Sírunk mi is Arany Jánossal: Őszbe csavarodott a természet feje, dérré vált a harmat, lehullt a fák levele. Majd Ady őszi kesergése jajdul belénk: „Úgy vártalak virághullásnak, bús hervadásnak októberi ünnepe, Úgy vártalak szép enyészet, édes gondjának fellege. Benned is olyan a szívem még, hiú reménynyel mély sebet takar. S bár érzi jól az elmúlás keservét, lemondani mégsem bír, mégsem akar”. Őszintén szólva, nem is vártunk bús hervadásnak októberi ünnepe, mert tudtuk, hogy ünnepeid is olyanok, mint Te magad, ködösek, hidegek. De mégis jöttél, és magaddal hoztad a szomorú emlékeket, a fájdalmas hatodikát, hogy emlékezzünk azokra, akik méltósággal viselték el a megalázó halált, mert érezték és tudták, hogy megdicsőülésük a szabadság eszményét fogja szolgálni, hoztad magaddal 23-át az 56-osok lelkületét, a bátorságnak tisztességes megnyilatkozását, a zsarnokságnak eltiprását, és a 30-át a hittel teljes reformátorok – „Itt állok másként nem, tehetek” – bátor megnyilatkozását. Köszönjük Őket istenünk, őket, akik előttünk jártak, akik kihasználták életük minden egyes pillanatát, amit a maguk épülésére és a Te dicsőségedre költöttek el, hogy életük végére emlékezvén megtarthassuk hitüket, mert minden test olyan, mint a fű és az embernek dicsősége, mint a fű virága. Megszárad a fű és elhull a virág, de az Úr beszéde örökre megmarad. Minden elmúlik egyszer, minden véget ér, lehetsz bárki, amikor elkérik a lelked, menni kell! Hát akkor érdemes gyűlölni, rágalmazni, csalni, vagy a pénz ördögének rabja lenni, üdvözítő boldog perceket elmulasztani? Az idő nagyon telik, át kell gondolnunk minden percünket. Minden nap 86400 másodperccel leszünk gazdagabbak. Ezen tőke, ha elhasználjuk, ha nem, estére lenullázódik. Soha nem kapjuk azt vissza, örökre elvész. Ezt a napi gazdagságot úgy kell befektetni, hogy a lehető legtöbbet tudjunk rajta vásárolni. E tőkéből tevődik össze az élet! Hogy megértsd mennyit ér egy év, kérdezd meg az osztályismétlő diákot, hogy megértsd mennyit ér egy hónap, kérdezd meg az édesanyát, aki koraszülöttet hozott a világra. Hogy megértsd, hogy mennyit ér egy perc, kérdezd meg az utast, aki lekéste a vonatot, vagy repülőgépet. Hogy megértsd, mennyit ér egy másodperc, kérdezd meg a gépkocsivezetőt, aki nem tudta elkerülni a balesetet. Hogy megértsd, hogy mennyit ér egy tízed másodperc, kérdezd meg az Olimpikont, aki nem arany, csupán ezüstérmet nyert. Az idő senkire nem vár. A tegnap történelem, a hol-nap rejtelem, a ma ajándék. Minden elmúlik csak az Úr beszéde, marad meg örökre. Gondolkodjunk el mi is egy pillanatra, hogy mivel töltöttük el a tegnapi napot és mivel a mait, melynek máris eltelt a fele.
Figyelmezet az idő és annak sebes múlása, hogy mi mai emberek mindenképpen kell keressünk egy fix, egy biztos pontot, melyre mindig támaszkodhatunk. A relatívum feltételezi az abszolútumot, a múló a múlhatatlant, az örökkévalót, a gyarló a tökéletest. A tudat, hogy létezik egy ilyen fix pont életünkben, adja a boldog és örömteli megnyugvást, hogy emberi életünk, nem múló, hanem, biztos kezekben van.
Ennek boldog tudatában kérünk Istenünk, hogy mélyítsd el szívünkben az elhatározást, hogy a tőled kapott lelki tehetségekkel, a hittel, a szabad akarattal, a lelkiismerettel, és a szeretettel úgy gazdálkodjunk, hogy az nemcsak a mi, hanem embertársaink és szeretteink javát is szolgálja. Erősítsd meg szívünkben az egymás iránti szeretetet és megértést, hogy mindent, amit teszünk, híveink és egyházunk előmenetele érdekében tegyünk. Erősítsd meg bennünk a testvéri érzést, hogy minden együttlétünk alkalmával, egy akarattal legyünk annak tudatában, hogy minden elmúlik, csak Isten örökkévaló. Ez a nagyszerű tudat éltessen és késztessen, hogy a nekünk szánt időt, amit Egy istenünktől kaptunk, a saját és egymás boldogulására használjuk fel maradéktalanul a lehető leghasznosabban, a hitnek, a reménységnek és a szeretetnek állandó gyarapításában. Ámen!

Rázmány Csaba