Március 152003. Március 16. – Egyházi beszéd.
Duna TV felvétel. 2003. március, 09.
Bartók Béla Unitárius Egyházközség.

Textus:
Galata: 5, 13 „Mert ti szabadságra hívattatok atyámfiai, csakhogy a szabadság
ürügy ne legyen a testnek, sőt szeretettel szolgáljatok egymásnak”.
Jakab 2, 12 „Úgy szóljatok, és úgy cselekedjetek, mint akiket a szabadság
törvénye fog megítélni”.
A földön mindennek hivatása van. A virágnak, hogy nyíljon, a fának, hogy
gyümölcsöt teremjen, a földnek, hogy kenyeret adjon, az embernek, hogy
eszméivel, gondolataival beilleszkedjen az erkölcsi világrendbe, melynek végső
célja nem más, mint a tökéletesség elérése.
Miképpen a lét milliónyi egyedének, úgy az embernek is az Isten szabadságot
biztosított hivatása megélésére, amit Pál apostol nagyszerűen fogalmazott meg:
„ti szabadságra hivattatok”. Ennek a szabadságnak a félreértése, gyakori
félremagyarázása a fő forrása az emberiség megannyi tragédiájának, a háborúk
lángolásának, a vallás, és keresztesháborúk kínjának. Ebből származott a
gályarabság törvényesítése, a bűnözés, vagy ahogyan manapság nevezik a
megélhetési bűnözés, a családi erőszak, melyben szinte naponta gyermekek
szülőket, szülők gyermekeket gyilkolnak, az alkohol és kábítószer függőség, mely
szomorú tevékenységek mind-mind megcsúfolása az emberi méltóságnak, aminek
következtében az ember saját arcán elhomályosította, sőt sokszor le is törölte a
Jézusi vonásokat. Végre meg kellene tanulni minden népnek és egyénnek, hogy a
szabadság nem gátlástalanságot, nem szabadosságot jelent, hanem sokkal több
mérsékletességet, nagyobb önfegyelmet, mindenek előtt beilleszkedést az erkölcsi
világrendbe, az emberi szeretet, megértés és világbéke érdekében. A mindennapok
embere, a társadalom névtelen hőse szabadon küzdhet léte, és a mindennapok
kenyeréért, azonban mindig szem előtt tartva azt az erkölcsi követelményt, hogy
ezt soha nem teheti csak a maga hasznára, hanem csakis, és kizárólagosan
embertársai javára, és előmenetelére. Csak az így értelmezett szabadság
jelenthet egységet a sokféleségben, és meghitt közösségi találkozást Gondviselő
Istenünkkel.
Áldottak azok az emberek, akik a szabadságot így értelmezve, magasztos tetteket
hajtottak végre, nem csupán magukért, hanem legfőképpen az emberiségért.
Az, hogy ma szabadságban élhetünk, habár ismét megérintett, mint már annyiszor a
háború szele, az annak köszönhető, hogy azok a nagyszerű emberek, akik előttünk
jártak és életükkel és vérükkel írták nemzetünk történelmét, megértették, hogy a
szabadság nem lehet ürügy a testnek, és, hogy az ember, szeretettel kell,
szolgálja embertársát. Ők megértették és meg is, élték azt a nagyszerű
életfilozófiát, miszerint az Istentől kapott szabadság, szolgálattá való
átminősítése, mindig áldozatból táplálkozik. Ezért az embernek élete során
nagyon sokszor le kell mondani a test szerinti szabadság igényéről, és bele kell
illeszkednie Isten jól meghatározott terveibe, akaratát teljesítve ez által.
Ezzel kapcsolatban egy nagy gondolkodó így vall: „hogy kiformáljam az embert,
akire a világnak szüksége van, magamban hordozom Istent, mert teremtésről van
szó, és teremteni csakis Isten képes”! Ezt az Istennel való együttlétet, a
szabadság szeretetéből fakadó, másokért való szolgálatot cselekedték azok a nagy
emberek, akiket követendő példaként állítunk magunk elé, akik minden
vonatkozásban megértették, és helyesen értelmezték, hogy mit jelent az Isteni
szabadság adománya. Ezért kell nekik ünnepet szentelnünk, és minden évben róluk
megemlékeznünk, hogy példájuk előttünk lebegve, újabb és újabb jó, és Istenes
cselekedetekre buzdítást nyerjünk. Különösen azokra való emlékezésünk az
aktuális, akik 155 évvel ezelőtt, amikor elindultak a szabadság eszményének
megvédésére, semmi más, mint a haza és nemzet iránti hűség, továbbá az elvett
emberi méltóság visszaszerzése lebegett lelki szemeik előtt. Mai megemlékezésünk
legyen tehát tisztelgés a múlt előtt, de legyen ennél még több, bíztatás a jelen
küzdelmeihez, s reménységet adó erőforrás jövőnk távlatához. Mert ha a mai
nemzedékében is a szabadságszeretetnek, és nemzeti hűségnek, ugyanaz az
áldozatra kész lelke lobogna, mint ’48 hőseiben, akkor a nehézségek, nem
megfutamodásra, hanem helytállásra, hűségre és áldozatra buzdítanának, hogy
mindannyian méltónak és érdemesnek találtassunk a 21-ik évezred kiteljesítésére.
A Millennium évében megjelent egy csodálatos könyv az Erdélyi Unitárius Egyház
gondozásában, melynek címe. „A szent szabadság oltalmában”- Erdélyi unitáriusok
a ’48-49 évi magyar forradalomban és szabadságharcban. A könyvet szerkesztette
Gaál György. Amikor a könyvbe belelapoztam, és olvasni kezdtem azt, mind
jobban, és jobban lepődtem meg azon a tényen, hogy a forradalomban milyen sok
unitárius veszítette életét a szent szabadság eszményéért, és azon, hogy milyen
nagy nevű emberek is részt vettek a haza, a nemzet és az emberi méltóság
megmentéséért folytatott küzdelemben. Ez talán legjobb és a legkézzelfoghatóbb
bizonyíték, hogy mi unitáriusok nem csupán hitünk megtartásában küzdöttük át az
évszázadokat, hanem ha kellett megálltuk a helyünket a haza és a szabadság
megtartása érdekében is.
Íme néhány számadat: a Fehér-Nyikó, Gagy, Székelykeresztúr Küsmöd, Kis, és
Nagy-Homoród, Székelyderzs, Székelymúzsna, és Korond, unitáriusai közül elesett
a hazáért 293 honvéd, köz-vitéz, tiszt és tiszthelyettes. A 20-éven aluli
újoncozási lajstrom-ba 2048 ifjú neve található, ebből 970-et találtak
szolgálatra alkalmasnak. A 970 alkalmasnak talált ifjú közül 93 volt unitá-rius,
ami azt jelenti, hogy a 87-es zászlóalj mintegy 10%-a volt unitárius. A sok
fájdalommal gyászolt unitárius testvérünk közül, akik életüket és vérüket adták
a hazáért, a szabadságért, csupán pár nevet szeretnék megemlíteni, természetesen
nem a teljesség igényével, azokat, akik bizonyságot tettek hitük, hazájuk és
népük iránti elkötelezettségükről. Az első forradalmár Brassai Sámuel Erdély
utolsó polihisztora, aki mindig fennhangon hirdette, hogy nem a mennyiség a
lényeg Istenországa megvalósítása érdekében, hanem a minőség!
A másik nagy forradalmár, unitárius közösségünk kimagasló szellemi egyénisége
Jakab Elek, Bem seregének először had-nagya, majd főhadnagya. Ma is emlegetik
örök értékű mondá-sát, miszerint: „mindent megtettünk, amit kívánt a becsület.
Tízannyi volt az ellen, győznünk nem lehetett”. Isten nyugtassa.
A harmadik nagy unitárius egyéniség, John Paget, aki angolból lett magyar és
unitárius, és akinek egyéniségét, Jókai 1877 ben írt Egy az isten c. unitárius
vonatkozású regényében nagysze-rűen rajzolta meg. A magyar gazdává vált angol
orvos Ara-nyosgyéresen telepedett le. Wesselényi Polixéniával kötött
há-zasságot, melyből két fiúgyermek, Artúr és Olivér született. Mindkettőt
unitárius voltunk egy másik büszkesége Kriza János püspök, a Vadrózsák c.
néprajzi gyűjtemény szerzője keresztel-te, - fájdalom, - de mindkettőt ő is
temette. Egy angolból lett magyar és unitárius, John Paget, génjeiben hordozta a
sza-badság szükségszerűségét a magyar haza és nyelv megmaradását. Nem lenne
teljes megemlékezésünk, ha nem említenénk meg azon vértanukat, akiket
Marosvásárhely főterén végeztek ki, -koholt vádak alapján - azért, mert részt
vettek, Kossuth Lajos un. titkos ügynök Londonból irányított, összeesküvésében.
Névszerint: - Török János, református, tanár, Nagyváradi Károly, református,
földbirtokos, Gálffi Mihály, martonosi születésű, unitárius, nős, három gyermek
apja, ügyvéd, szolgabíró. Orbán Balázs a másik nagy unitárius így emlékezett a
marosvásárhelyi székely vértanukra: „Ők elhulltak, de éppen haláluk biztosítá a
hallhatatlanságot számukra”. A kivégzés színhelyén, a marosvásárhelyi
postaréten, 1874-ben a hálás utókor emlékoszlopot állíttatott a székely vértanuk
emlékére, melyre Jókai Mór méltó szavait vésték: ”Szent hely ez, oh vándor! Egy
nemzet tette e jelt itt, Leghűbb gyermekei végzetes sírja fölé, Élni
szabadságban, vagy azért meghalni merészen; Ezt hitték, vallák és holtak érte
híven”.
Nekik, és mindenkiért, aki a szabadságért adta életét, kell ünne-pet
szentelnünk. De hogy állunk az ünneppel? - kiben milyen érzéseket vált ki
március idusa, amiről sajnos sokan még azt sem tudják, hogy mit is jelent. Az
Idus kifejezés az ókorban élt etruszk nép nyelvében gyökerezik, és azt jelenti
elválasztani, vagyis a hónapot megfelezni. Ez a nap egy fordulópont a hónap
közepén. 1848-ban is fordulópontot jelentett, március idusa.
De hogy állunk manapság ezzel a csodálatos lényegében kimeríthetetlen ünneppel.
Ezzel kapcsolatban két élményem volt nemrégiben. Egyik két évvel ezelőtt történt
midőn október, 23-át ünnepeltük az Operaházban, egyik előadó betegség miatt nem,
tudott fellépni. Ekkor a moderátor bejelentette, hogy egy kislány szeretne
elmondani egy verset. Mindannyiunk általános megle-petésére egy 13 éves, piros
blúzos, vak kislányt vezettek a mikrofonhoz. A kislány bemondta a vers címét:
Márai Sándor: Menyből az angyal, és elkezdte mondani a hosszú költeményt. Úgy
csengett a gyermeki lélek és hang, mint a legszebb fohász:
„Nem érti ezt az a sok ember, /Mi áradt, meg mint a tenger?/ Miért remegtek
világrendek? /Egy nép kiáltott”.
A másik élményem sajnos ennél sokkal szomorúbb és lehango-lóbb. Nemrégiben
családlátogatáson voltam, és amikor az elő-szobában búcsúzkodtunk, meghívtam a
családot, március 15-ét ünnepelni a templomunkba. A 13 éves kislány, aki ott
volt ö is az előszobában, kikapta füléből a sétálómagnó füldugaszát, és mintegy
szemrehányóan így szólt hozzám: - nem szeretem az ünnepeket, és nem is megyek
sehová, majd, mint, aki jól végezte dolgát visszadugta fülébe a dugaszt.
Hazafelé eltöprengtem ezen a jeleneten, és eszembe jutottak azok az évek, amikor
még jelbeszéddel sem említhettük március 15-ét, esetleg a sorok között
kommunikálhattunk. Akkor jöttem rá, hogy az előbbi kislánnyal ellentétben, én
nagyon szeretem március 15-ét, mert ilyenkor mindig párhuzamot tudok vonni Hazám
és Unitárius Egyházam között, olyan értelemben, hogy mindkettő annak köszönheti
meg és fennmaradását, hogy a legnehezebb időkben is rá tudott hangolódni a
szabadság, egyenlőség, testvériség forradalmi,- továbbá az Egy az Isten hit
által sugallt, hit, remény, szeretet nagyszerű eszményiségére. Az elmúlt 12 év
alatt szinte mást sem hallottunk, hogy nem érdemes és nem is kell eltúlozni az
ünnepi megemlékezést, nem kell a kokárda, és nem kell túlzásba vinni a
magyarkodást, hogy ezzel az ifjabb nemzedéket védjük meg a frusztrációtól, mi
meg maradjunk a jelenben és kezeljük tabuként történelmünket.
Sajnos nekünk magyaroknak meg kell harcolnunk még nemzeti ünnepeinkért is, nem
úgy, mint a franciák, akiknek eszükbe sem jut a Bastille bevételének
évfordulóján a forradalom későbbi fejleményein töprengeni, a vérpadot és a
guilotinnet felidézni, mely szégyenszemre királyuk fejét vette. Ők boldogok és
büsz-kék, és ünnepeiken egyáltalán nem izgatja más nép, vagy nem-zet
érzékenysége, még azoké sem, akiktől egyetlen vonással vették el az ország
kétharmadát. Sajnos naponta mind jobban és jobban bizonyosodik be, hogy tele
vagyunk kisebbségi érzéssel és tudattal, mint ahogyan azt Dobai Péter
nagyszerűen fogal-mazta meg: „nem tudunk mit kezdeni visszakapott
történelmünkkel, és szabadságunkkal”. Pedig itt az idő, mint 150 évvel ezelőtt!
Ezt akkor észrevette, a bécsi udvar, István nádor, és az Országgyűlés rövidlátó
politikusai. Itt az idő vallotta akkor a tettre kész ifjúság. Ők már akkor
tudták: „a történet repülése, csak egy sóhajtás lengése,/ Pára minden pompa s
ék,/ Egy évezred, egy buborék”. Hihetünk hát abban, hogy ismét itt az idő,
remélhetjük-e, hogy az egységre vezető párbeszéd, meghozza a maga gyümölcsét?
Talpra tudunk-e állni a hosszú függőség, és rabság után, el tudjuk e hitetni
mindenkivel, hogy az út, amelyen elindultunk Európa felé, jó és helyes? Tudunk-e
felemelt fővel ünnepelni, március 15-én, amikor drogfüggő egyének Andorkó
Esztereket, segítőkész lelkésznőket gyilkolnak, amikor a családi erőszak,
már-már tarthatatlan a társadalomban, amikor a globalizmus már szinte mindent
felfalt, amikor az alkohol és drogfüggőség teljesen lealacsonyította az embert.
Meg tudjuk-e őrizni, a Big Brother, és a Való világ fertője közt,
anyanyelvünket, kultúránkat, őseinktől örökölt vallásunkat? Egy dolog azonban
biztos, az ünnepi tevékenység, nem öncélú tevékenység. Ha az ember végre eljutna
arra a felismerésre, hogy amikor ünnepelünk, háttérbe kell szorítanunk a hatalmi
ambíciókat, hogy felülkerekedhessen az egymáshoz tartozás áldott öröme. Mikor
lenne erre a legnagyobb szükség, ha nem most, a háború fenyegető árnyékában,
vagy a nemzetközi kihívások pillanatában. Mi lehetne ennek az ünnepnek a
legfelemelőbb üzenete, ha nem az, hogy ennek a mi kicsi országunknak minden baja
közös, hogy nem mindegy, hogy van-e, vagy nincs vallási sovinizmus, hogy egész
múltunkkal és jelenünkkel megyünk-e, Európába, vagy sem!
Ha az összetartozást, az egymás iránti szeretetet és megértést, az Egy igaz
Istenbe vetett mélységes hitet és szeretetet fogja sugallni minden év március
idusa, hiszem és meg vagyok győ-ződve, hogy mi magyarok is előbb-utóbb
önfeledten fogunk ünnepelni, mondjuk, mint a franciák. Hiszem továbbá, hogy a
zavartlelkű gyermekek, egy szép napon kiveszik majd fülükből a sétálómagnó
fülhallgatóját, és az őrjítő dobolást fel fogja válta-ni a nemzeti színű zászló
selymének lágy suhogása a szélben. Hiszem, hogy egyszer csak ők is kijönnek a
sötét és füstös disz-kókból, és beszippantva a virágillatú tavaszt, szemüket
felemelve a villogó TV képernyőjéről a végtelen kék égre, megértik majd március
15-e üzenetét. És hiszem, hogy a szabadság nem lesz ürügye a testnek, sőt az
emberek szeretettel fognak egymásnak szolgálni, és hogy nem sok idő múlva az
emberek, úgy fognak egymáshoz szólni, mint akiket a szabadság törvénye fog
megítélni. Ámen!


Rázmány Csaba püspök