Róm 8, 5-6, 14: „Akiket pedig az Isten lelke vezérel, azok Isten fiai.”

Ma egy hete Pünkösd ünnepe volt, amikor a Szentlelket és az Egyház megalakulását ünnepeltük. Pünkösd jelentősége, mondanivalója nem törpül el a másik két nagy ünnepünk, a Karácsony és Húsvét mellet, mégis a hozzá kapcsolódó hagyomány szegényesebb, és talán ezért van az, hogy nem szentelünk rá elegendő figyelmet. Maradjunk ezért egy kicsit ezért ezen a vasárnapon is a pünkösdi gondolatok, üzenetek közelében, és a felolvasott bibliai alapgondolat kapcsán vizsgáljuk a lélek hiányának, illetve e isten erő bennünk való munkálásának, kiáradásának eredményeit.

A teremtés hajnalán tudjuk Isten élő lelket lehelt az anyagba és így megteremtette az embert. A lélek jelenléte, élő mivolta jelenti tehát számunkra az életet. Mégis szoktuk néha mondani élő emberekről, embereknek – nincs lelked, lelketlen vagy. Akkor, amikor hallatlan, iszonyú gonoszságot követtek el velünk, vagy embertársaikkal, vagy amikor az önzés és fukarság minden emberi képzeletet felülmúló formájával találkozunk, vagy akkor is, amikor a részvétlenség és közömbösség betonfalait látjuk a szinte kibírhatatlan emberi szenvedések esetén is. Ezt nyílván nem azt jelenti, hogy az illető élettanilag halott, csupán azt, hogy erkölcsileg, emberileg, és hiszem és vallom hivő keresztény mivoltában halott. (ez érvényes más vallások esetén is)

Ezt mondja Pál apostol is a Római gyülekezethez írt levél 8. fejezetében: „mert akik test szerint élnek, a test dolgaival törődnek, akik pedig Lélek szerint, a Lélek dolgaival. A test törekvése halál, a Lélek törekvése pedig élet és békesség”. Amikor ezeket mondja és leírja, ott áll előtte a való élet ezerarcúsága, de amely sok-sok fájdalmas, gyakran tragikus példájával igazolja állításának igazságát, életszerűségét.

Ott van előtte és előttünk is a Bibliából Jákob életének példája, annak korai szakaszában – ifjúkorában, amikor igencsak a test dolgai foglalkoztatták. Igen, a test dolgai foglalkoztatták, amikor nem tudta elfogadni Isten akaratát, hogy testvére hamarabb született, és azt az ősi hagyományát népének, hogy ezzel, az elsőszülöttséggel együtt járt az elsőszülöttségi jog, vagyis a családfőség és a családi vagyonnak nagyobb része. És a gazdagság, az atyai örökség utáni vágy igencsak lelketlen eszközök használatára vezették, és mint tudjuk, testvérét forgatta ki jogából és aztán vak öreg édesapját csapta be. Vállalkozásának, test szerinti életének, lelketlenségének eredménye szinte életének elvesztése – a halál lett. Ez a cselekedete, törekvése lett további több mint 30 életévének kísértése, amelyből csak akkor tudott megnyugodni, megszabadulni, amikor is végül testvére előtt leborulva tapasztalhatta, hogy az megbocsátott neki.

De amikor az apostol a felolvasott verseket írja, üzeni, saját életpéldája is ott áll előtte. Látja önmagát, mint a fiatal farizeust, Sault ahogy lelketlen keresztény üldözésében és kegyetlenkedésében is az első keresztény közösségek életében sok szenvedést okozott. Újra és újra fájdalmas szívvel éli át István diakónus megkövezését, nem úgy, mint fiatalon, amikor vérszomjasan, szenvtelen arccal, örülve látta a kövek által szétzúzott élet utolsó vergődéseit. Aztán Damaszkuszba igyekezett, hogy az ott levő keresztények felkeresése és megbüntetése, amikor megváltozott élete, amikor Jézus követője lett, amikor Isten lelke betöltötte és megváltoztatta életét.

Testvéreim ma sem sokkal jobb a helyzet az emberiség fejlettsége ellenére. A fejlődés tagadhatatlan voltának ellenére bizony sokszor, túl sokszor tapasztaljuk, láthatjuk a lelketlenség legkegyetlenebb megnyilvánulásait is. Ennek megdöbbentő példáját láthattuk a tv jóvoltából nem is olyan rég. Egy, a városunkban lezajló fotbalmeccs kapcsán – elvetemült szurkolók egy filmező operatört dobtak arcon egy hatalmas kővel, majd rugdostak meg rettenetesen, szinte halálra. Az embernek még a gyomra is felkavarodott a képek láttán, a szinte állatias kegyetlenkedés láttán. Aztán a napokban védtelen gyermekek ellen elkövetett erőszakos cselekedetekről és elképesztő gyilkosságokról hallhattunk. Igen, megdöbbentőek a test szerinti élet megnyilvánulásai a mai világunkban is, mert nem a meggondoltságot, a békességet látjuk és tapasztaljuk, hanem az állatias ösztön, az indulat, a lelketlenség uralmát.

De engedjétek meg, hogy ne folytassam tovább a példákat. Nem akarom a példákat tovább mondani, mert tudjuk, látunk, tapasztalunk. De azt el akarom mondani, hogy ezek a példák sajnos csupán a jéghegy csúcsa, a kilátszó, a nagyon is kirívó és elítélendő tragikumai életünknek. A valóság, ami a jéghegycsúcs alatt van az, hogy a társadalomra, életünkre igencsak sokszor jellemző a többé – kevésbé lelketlenség is, és ez önmaga ítéli el életünket. A gyakran elhatalmaskodó erőszak és kegyetlenség, de a részvétlenség, közömbösség, önzés a lelket nélkülöző, lelket elnyomó és semmibe vevő létformánk szinte természetes következménye. Megnyilvánulásainkban, szavaiban és tetteiben a ma emberének egyaránt ez nyilvánul meg, hogy egy kedves kisgyermek megjegyzésével, szavával éljek – sajnos - ez látszik ki.

Egy kisgyermek, kinek sokat beszéltek szülei Istenről, faggatja apját:

- Apu! Azt mondtad, hogy Isten mindenkinél nagyobb.

- Így igaz. Válaszolt az apa.

- De apu! azt is mondtad, hogy Isten itt lakik bennünk.

- Így igaz felelt az apa.

- De apu! Ha Isten mindenkinél nagyobb, és itt lakik bennünk, nem kéne, hogy kilátsszon belőlünk?

Valóban Isten kellene kilátsszon belőlünk, de sajnos nem így van. Nem Isten látszik ki belőlünk.

Vajon tudunk-e, tudnánk-e egyáltalán olyan életet élni, hogy ne a lelketlenség, ne a gyarlóság, hanem Isten látszódjon ki belőlünk? Tudnánk –e úgy élni, hogy ne a testi, az ösztön irányítson, hanem sokkal inkább a lélek, ahogy Pál apostol mondja – Isten lelke vezéreljen? Mert, ha így élünk, akkor - ahogy az apostol mondja Isten fiai vagyunk, és részünk az apostol szavaival az igazi élet és békesség. Hát nem erre vágyunk. Nem ilyennek szeretnénk önmagunk, gyermekeink életét, a világ életét?

Mit tehetünk hát, mit tegyünk, hogy Isten lelke vezesse életünket, hogy valóban Isten fiaivá váljunk?

Első sorban, amit a tanítványok tettek Jézus halála után, amikor magukra maradottságukban igazi önmagukat, tanítványi öntudatukat keresték. Lelküket tették első sorban szabaddá minden félelemtől, rettegéstől, kétségtől.

Márai Sándor a Füves könyvében ezt kérdezi: „Mi ijeszthet, ha lelked nyugodt? Ha leküzdöd a hiúságot, a kéjvágyat és a kapzsiságot? Miféle hatalmak kínozhatnak, ha te nem kínzod magad? Mi a börtön, ha a lelked szabad? …

Igen, mi is lelkünket kellene szabaddá tegyük a hiúságtól, a kéjvágytól, a kapzsiságtól – sokmindentől ami visszahat életünkre, és börtönben tart, kínoz és gyötör.

Aztán KT, másod sorban, vagy akár elsődlegesen is, a sorrend nem számít, de időt kellene adnunk önmagunknak a harmónia, a béke megtalálására, arra, hogy a felgyorsult világban a lélek megtaláljon, beérjen, utol érjen.

Egy Himalája-expedíció alkalmával történt. Amikor a hegymászók nagy emelkedőkön keresztül az első fennsíkra megérkeztek, kis pihenőt tartottak. Az indiai teherhordók a fáradtságtól kimerülten roskadtak a földre.

Az európai vezető, és a teljesítményre éhes hegymászók nemsokára továbbindulásra szólították fel a csoportot. Az indiaiak meg sem mozdultak. Mintha nem is hallották volna a vezényszót, szemüket a földre szegezték és hallgattak. Amikor a vezető rájuk kiáltott, ők csodálkozó szemmel tekintettek fel. Végre az egyikük megszólalt:

- Uram, nem tudunk továbbmenni. Imádkoznunk kell, hogy a lélek utánunk jöjjön, mert lemaradt tőlünk!

Hát bizony, a lélek sokszor lemarad tőlünk, és mi csak megyünk, rohanunk, hajt az életünk.

Hogy ne rohanjunk, hogy ne rohanjon a ma embere, szinte képtelenség. Ez lemaradást jelentene e versenyvilágban. De tudnunk kell azt, amit az indiai teherhordók tudtak, és ez nagyon fontos, hogy időnként meg kell állnunk, hogy a lelket bevárjuk. Hogy időt kell adnunk magunknak az imádságra, a lélekkel való telítődésre, az egyensúly, a béke megtalálására. Hogy ne a test, és a test kívánságai, a gyarlóság vezessenek, hanem Isten lelke, és ezáltal Isten fiai legyünk.

Mennyire szükség van erre, hisz nagyon is igaz Pál apostol sóhaja, megállapítása: „mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.”

Ezért KT, ha azt látod, hogy körötted rohan az élet, hogy nincs béke, boldogság életedben, családod életében, ha azt látod, hogy boldogtalan a veled élő gyermeked, szeretted, akkor tudd azt, hogy ez annak az oka, hogy túlontúl test szerint éltél, és ennek példáját mutattad szeretteidnek is, és tudd azt, hogy van ebből a helyzetedből kiút.

De testvérem, ha ez nem így van életedben, akkor ezt a helyzetet ne kényszerítsd ki, ne váltsd ki. Ahogy a testednek szüksége van a pihenésre, és ezt megadod, mert különben megsemmisül, úgy add meg a lelkednek is, naponta a pihenés alkalmait. Add az imádság alkalmait, és ahogy a tanítványok tették a lélektisztulás alkalmait. A belső szobádban eltöltött csendes imáidnak alkalmai ezek, de a gyülekezeti, az istentiszteleti alkalmak is, a hitbéli társaiddal való együttlét alkalmai, amikor együtt kérjük teremtő Atyánkat, hogy segítsen, hogy legyen velünk.

Kérjük hát most is, és kérjük naponkénti magányos, csendes imánkban, hogy őrizzen meg a test szerinti élettől. Adja nekünk önmagát, Szentlelkét, hogy e erővel tudjunk az ő fiaivá válni. Fiakká, akiknek életében és életéből kilátszik Isten.

Békességünk, a jézusi bölcs, Istenben megnyugvó harmóniánk, valamint szeretet életünk és cselekedeteink legyenek mindenkor a belőlünk kilátszó keresztény hitünk.  

Rüsz Fogarasi Tibor

2008. május 18