Adventi beszéd

Ahogy közeledik az áldott ünnep összetéveszthetetlen varázsával, úgy lesz egyre hidegebb itt, a templom falai között. Mintha csak azért csattogtatná fogait a tél, hogy annál inkább felfedezzük, hogy a lelkünkben levő melegség nem kívülről származik, hanem Isten szeretetének elolthatatlan lángjából. Mert érezzük, hogy az a varázs, az a hamisítatlan karácsonyi hangulat, mely édes-hívogatóan integet felénk nem származhat csak a rideg számítások és a hideg anyagiasság emberétől. De biztat és reményt ad az a gondolat, hogy a mi ünnepi készülődéseink is részei lesznek karácsonynak: mert karácsony csodálatos ünnepe Isten és ember közös alkotása, Isten és ember áldott találkozása, az ember otthonratalálása gondviselő Atyjánál.

Advent utolsó vasárnapja van. Az adventi koszorú fényessége már csak egy apró lépésre van karácsony ragyogásától. S amint e ragyogás ígéri magát, egyre nyugtalanítóbban merül fel bennem, s gondolom bennetek is a kérdés, hogy vajon kész vagyok-e az ünnepre? Kitakarítottam-e szobám minden sarkát? Megírtam-e szeretteimnek jókívánságokkal teli képeslapjaimat? Felkészültem-e kellőképpen a karácsonyi szolgálatra? S mindenek felett talán egy olyan kérdés, mely közös minden ember számára: tudom-e mit várok az ünneptől, rá tudok-e találni a karácsonyi csodára? E kérdésekre igyekeztem feleletet találni, amikor fellapoztam az Ószövetség prófétai könyveit: Ézsaiást, Jeremiást, Ezékielt, és így tovább, majd eljutottam Keresztelő Jánoshoz, az Újszövetség hajnalához. Úgy éreztem, hogy az adventi várakozásunk vége felé nem szabad megfeledkeznünk e nagy, várakozó prófétákról, a várakozás nagy szószólóiról: ők tanítanak meg ma is a Biblia lapjain keresztül arra, hogy a várakozás nem egy passzív időtöltés, hanem egész embert – reményt, hitet, életerőt – igénybe vevő, cselekvő életforma. A történelem lapjain Ézsaiást és Keresztelő Jánost több évszázados szakadék választja el egymástól, de prófétaságukban nagyon közel állnak egymáshoz. A prófétaság egy nagyon különös jelenség az ószövetségi korban: a próféták voltak azok az emberek, akik mindent félretettek azért, hogy mondanivalójukat hirdessék: nem féltek hatalmas királyok szemébe kemény bírálatot vágni; nem szégyellték sokszor gúnyolt, nem szokványos életformájukat; nem rettentek meg akkor sem, amikor üzenetük tömegeket csapott arcul, s e tömegek rájuk támadtak. Semmitől nem féltek, semmit sem szégyelltek, mert megingathatatlan hitük volt Istenükben: az Úrban, akinek a nevében beszéltek, akinek a fenyegetéseit és biztatásait egyaránt váltották szavakra, s hirdették tömegek vagy királyok előtt. S bár nem voltak részei a papság intézményének, s állami hatalommal sem rendelkeztek, s a nép sokszor támadt ellenük, mégis vitathatatlanul nagy tekintélyük volt mindenütt, amerre jártak, mert az emberek meggyőződhettek arról, hogy szavaik lelkük legmélyebb meggyőződéséből jönnek, az Úrtól származnak, és nem saját érdekeiket, vagyon- vagy hatalomszerzési vágyukat szolgálják.

És ugyanilyen hasonlóságot fedezhetünk fel Ézsaiás és Keresztelő János kora között, egy hasonlóság, mely tulajdonképpen összeköti az összes prófétát, hiszen a próféták mindig a nehéz, válságos időkben léptek fel. Mindkét próféta népe szenvedett az idegen uralom fenyegetésétől; mindkét próféta olyan korban élt, melyben a népet pontosan azok hagyták el, árulták el, akiknek kötelességük lett volna értük küzdeni és áldozatot hozni; mindkét korban érezte az egyszerű ember, hogy kétkezi munkájából egyik napról a másikra tengődik, míg úgynevezett vezetői összeharácsolt vagyonukból fényűzően élnek. Ezekre az igazságtalanságokra hirdetik meg az Úr bosszúját, ezeket a fekélyeket leplezik le kegyetlen őszinteséggel és szókimondással: „Jaj azoknak, akik jogtalan rendeleteket hoznak és irataik csak terheket rónak ki. Mert elnyűjtják a nincstelenek perét, megfosztják jogaitól népem nyomorultjait. Az özvegyeket kizsákmányolják és az árvákat kifosztják. De mit tesztek majd a megtorlás napján, amikor megjön messziről az ítéletidő? Kihez futtok majd segítségért, hol hagyjátok kincseiteket?” (Ézs 10,1-3) De a kemény hangú ítélet és fenyegetés mellett a sötétségben járó nép felé megszólalnak a próféták a biztatás, a reményteljes várakozás hangján: „A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát. A halál árnyékának földjén lakókra világosság ragyog” – hangzik a reményt keltő üzenet Ézsaiástól. „Készítsétek az Úr útjait, tegyétek egyenessé ösvényeit.” – szólít bátorítóan Keresztelő János az eljövendő várására. S e biztatások, buzdítások örök időkre szóló igazságot bizonyítanak: bármennyire meg lehet taposni az embert öntudatában, bármennyire ki lehet zsákmányolni a kiszolgáltatottat, bármennyire meg lehet fosztani büszkeségétől, egy dolgot mégsem tud senki elvenni: a reménységet, a várakozást, a vágyakozást egy olyan kor vagy ember iránt, aki elhozza majd a sötétségbe a világosságot, a gyászolók lelkébe a mosolyt és derűt, az elnyomottaknak pedig az elveszített méltóságot. Ezt várta a nép Ézsaiás hangján a Messiástól, ezt várta a nép Keresztelő János kiáltó hangján az eljövendő Úrtól.

És valljuk meg, ez a várakozás és vágyakozás vissza-visszatérve bennünk is megerősödik az advent napjaiban. Mert mi is sokszor az Ószövetség népéhez hasonló szenvedésben élünk, mert azok a szenvedések nem a zsidó nép szenvedései, hanem a mindenkori egyszerű emberé. Lépten-nyomon meghurcolnak anyanyelvünkért, szülőföldünkért, s csak akkor nem számít, hogy magyarként élünk, ha pénzünket akarják; úton-útfélen meglopják zsebünket és bizalmunkat; s mindennapi becsületes munkánk éppenhogy elég a túléléshez, míg hazugság, csalás és lopás eszközeivel mások vagyont halmoznak. Sokszor mindenünket elveszettnek hisszük, de egyet soha nem fognak tőlünk elvenni: a reményt,a várakozást, a vágyakozást, hogy mindazt, ami elveszett és fontos egyszer, egy csoda folytán visszanyerhetjük.

Ézsaiás és János is másként látta ezt a csodát. Ézsaiás próféta egy királyt várt, kinek uralkodása helyreállítja e földi világban az igazságosság, a becsület, a tisztaság sárba taposott értékeit. János pedig egy olyan erős Urat, aki tűzzel és Szentlélekkel keresztel, és szétválasztja a boldogságra szánt igazakat a pusztulásra ítélt bűnösöktől. Nem csoda, hogy ilyen várakozásban élve nem ismerték fel Isten prófétáját a szelídhangú, egyszerű, szeretetet és megbocsátást hirdető Jézusban. Ezt igazolja a felolvasott bibliai vers, amelyben a fogságban levő János kérdést tesz fel Jézusnak: „Te vagy-e az eljövendő vagy mást várjunk?”

Egy érdekes mese jut eszembe e kérdésről. Egy ember megtudja, hogy egy nagy folyó köves partján egy hatalmas vagyont érő drágakő van elrejtve. Ezentúl életét e drágakő keresésére szenteli: egyenként veszi fel a köveket , megtörölgeti, s amint meggyőződik arról, hogy nem drágakő a folyóba veti. Évek telnek el így, míg egyszer kezébe akad a keresett kincs, de a megszokott mozdulatba belefásulva az ember nem veszi észre, és a folyóba hajítva folytatja egyhangúvá és céltalanná vált munkáját.

Karácsony közeledtével bennünk is égetően kiált fel a gondolat: nehogy mi is elszaladjunk életünk értelme, nagy, remélt csodája mellett anélkül, hogy észrevennénk azt. Mert karácsony megvalósíthatja ezt a csodát, mert az lejövendő Jézus felelni tud kérdéseinkre, és Isten felé mutatott útjával ki tud vezetni bennünket életünk keserű pillanataiból. Nem ad kezünkbe lágyabb kenyeret, nem emeli meg fizetésünket, nem kínál hatalmat és vagyont, de béke- és szeretetüzenetével ráébreszt arra, hogy életünk célja, értelme a mi Atyánkhoz, a béke és szeretet Istenéhez való közeledésünk. „Te vagy-e az eljövendő vagy mást várjunk?” A karácsonyi születés csodája újjászülhet bennünket, Jézus az eljövendő a mi életünkbe, és mást nem kell várjunk. Adja Isten, hogy az adventi út végén rátaláljunk karácsony ragyogó fényében. Ámen.

Szabó Előd

2007. december