Lk 22,24-26
-jól ismert része ez az Újszövetségnek, a jézusi tanításnak, amikor Jézus arra figyelmezteti versengő tanítványait, hogy az az első, és az a vezető, aki szolgál
-de miért fontos ez itt az úrasztala mellett, miért kapcsolódik az úrvacsorai szertartáshoz? Egyszerűen azért, mert Lukács evangéliumában ez a történet, ez a beszélgetés követi az utolsó vacsorát – vagyis képzeljük magunk elé az események sorozatát: a tanítványok Jézussal együtt költik el a húsvéti vacsorát, majd Jézus kenyeret és bort ad nekik, mondván, hogy ez az ő teste és vére – vagyis jelképesen arról beszél nekik, hogy mindenét, életét, tehetségét, erejét odaadja nekik, csak őrizzék majd az ő és az ő tanításának emlékét
- a következő jelenetben pedig a tanítványok között versengés támad – tudunk az Újszövetségben itt-ott elejtett, többé-kevésbé burkolt célzásokból arról, hogy a tanítványok, az apostolok között sokszor merültek fel ellentétek, és sokszor alakult ki versengés – Péter és János, a jeruzsálemi apostolok és Pál, Tamás és János – próbáltak érvelni amellett, hogy ők azok, akik valóban Jézus követői – pedig a nagy dolgokat nem akkor érték el, amikor megosztottak, és versengők voltak, hanem akkor, amikor együtt, egyakarattal cselekedtek, mint a pünkösdi történetben – amikor egymás mellett kiálltak, amikor egy cél vezérelte, s nem tekintettek arra, hogy ki a vezető, ki a kiemelkedő, ki a főnök – és nem azáltal vált Pál apostol naggyá, hogy mindenkit megpróbált meggyőzni arról, hogy ő, és egyedül ő ismeri a többi apostollal szemben az igazi Jézust – hanem azzal, hogy élete szolgálat volt, olyan volt, mint a legkisebb – üldözés, szenvedés, félelem, megaláztatás, áldozat – Péter sem azzal vált naggyá, hogy Pál munkáját kétségbe vonta, hanem azzal, hogy szolgált, vállalta a felelősséget, pünkösdkor szólt a lélek hangján a jeruzsálemi sokasághoz
- milyen elszomorító lehetett Jézus számára, hogy amiután az utolsó vacsora lejárt, máris ilyen helyzettel kellett szembesüljön – mintha a tanítványok semmit sem értettek volna meg abból, amit ő tanított nekik
- mi most úgy állunk az asztal köré, mint egykoron a tanítványok az utolsó vacsora alkalmával – jó lenne távolról, felülről elítélni a tanítványokat azért, hogy ilyen rövid idővel később így cselekedtek, de nem lehet, mert mi is ilyenek vagyunk, úgy látszik ez hozzátartozik a mi emberi lényünkhöz – szeretünk elsők lenni, szeretünk nagyok lenni, szeretünk kiemelkedni és a rivalda fényben fürödni – még akkor is, ha önmagunkban teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy az első helyet, a látszólagos nagyságot, a rivaldafényt nem érdemeltük ki
- sok jelentése van ennek az úrvacsorai szertartásnak – önvizsgálattal, alázattal jövünk ide, megállunk egymás mellett, egy kenyérből és egy kehelyből részesülünk, senki nem kap nagyobb darab vagy fehérebb kenyeret, és senki sem kap szebb, díszesebb kehelyből – egyenlők vagyunk, nem akarunk kiemelkedni
- de mi a következő jelenet? Mi következik, amikor kilépünk a templomajtón? Valóban egy évszázados szertartást gyakorlunk, lelki mélységeinket megmozgatva vagy csak eljátsszuk ezt a szertartást, mint egy jól begyakorolt színdarabot? Mint a színész,a ki szenvedélyesen beleéli magát Hamlet szerepébe, de amikor vége az előadásnak kilép a szerepéből, s bár a néző elhiszi azt, ami a színpadon történt, az mégsem a valóság.
- amikor az életben versengésbe keveredünk, amikor harcba indulunk az első helyért, talán eszünkbe juthat ez az asztal – mely körül nem volt első és utolsó hely – ez az asztal, mely Jézusra, s az ő tanításra emlékeztet: hogy nem azzal válunk naggyá, nem attól leszünk elsők, ha díszes pompában villogunk mások előtt, hanem akkor, ha mindennapi kötelességeinket lelkiismeretesen elvégezzük, ha szolgálunk másokat, akárcsak pünkösdkor az apostolok tették, s tették egész életükben
- Az életet már
megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon’...
Legfölebb ha omnibuszon.
Láttam sok kevély
fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se’ irigyeltem.
Nem törõdtem
bennülõvel,
Hetyke úrral, cifra nõvel:
Hogy’ áll orra
Az út szélin baktatóra.
Ha egy úri
lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, -
Félreálltam, letöröltem.
Hiszen az útfélen
itt-ott
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.
Az életet, ím,
megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.
Szabó Előd
2007. december