Hegymászók - adventi beszédvázlat

Text Mt 5,6

Két héttel ezelőtt egy igen érdekes előadáson vettem részt. Székelyudvarhelyre látogatott ugyanis Erőss Zsolt, hegymászó, az első magyar, akinek sikerült meghódítani a Világ Tetejét, a világ legmagasabb hegycsúcsát, a Mount Everestet. Ezúttal egy másik expedíciójáról beszélt, amely egy másik nehezen elérhető, magas hegycsúcsra vezette fel őt. Amint néztük a képeket, a felvételeket, s hallgattuk az úti élményeket sokunkban azt hiszem feltámadt az érzés, hogy az egész út, az egész bemutató csúcspontja majd a hegycsúcsra való érkezés lesz. És az előadás után egy hallgató fel is tette a kérdést, hogy vajon nem fájt-e a szíve, amikor több napos küzdelem, szenvedés, önsanyargatás után fölért a csúcsra, annak csodálatos látványát, s a siker, a diadal érzését csupán rövidke félóra után ott kellett hagynia? Vajon nem akarta-e örökkévalóvá tenni azt a pillanatot, amikor maga elé nézett, s lába alatt megnyíltak némán és örökkévalón a hófödte sziklaszirtek? Meglepő és kijózanító volt a válasz. Nem kizárólag a csúcsra való felérkezés, s az ott eltöltött idő felejthetetlen, nemcsak azért érdemes csinálni, hanem az út egésze megéri a küzdelmet. Sokszor megesik, hogy nem érik el  a kitűzött célt, nem tudják az utolsó pár száz métert megtenni az időjárás, a körülmények miatt...de attól még nem tartják kudarcnak az expedíciót, nem tartják teljesen sikertelennek az utat, mert nemcsak a csúcs elérése a cél. Ha nem is érnek fel a csúcsra, még akkor is rengeteg szép tájat láttak, számtalan gyönyörű képet készítettek és nagyon sok felejthetetlen élményben volt részük...a csúcsra való megérkezés csak egy cél a sok közül, akkor amikor egy ilyen útra készülnek.

Ma mi is – Istenben bízó emberek – útnak indulunk...megindulunk fölfelé életünk mindennapi alföldjeiről...elindulunk fölfelé a magas hegycsúcsok felé...elindulunk a szinte elérhetetlen messzeségbe nyúló legmagasabb hegycsúcs felé, melyet sokszor csodálunk távolról, melyre sokszor gondolunk vágyakozva s amelyet csak egyszerűen úgy nevezünk: karácsony! Ebben a szóban benne van minden, ami szép: békesség, nyugalom, biztonság, szeretet. Egy szó, mely leírja azt a világot, melyben boldogok lehetünk, melyben egymás mellett megférünk, egymás örörmének örvendünk, s egymással testvérként tudunk élni. Éhezzük és szomjazzuk ezt a világot, ezt az életet, a karácsonyt. Éhezzük és szomjazzuk akárcsak azok, akikhez Jézus beszél a Hegyi beszédben: „Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek.”

Mi akkor miért nem vagyunk boldogok éhezőkként és szomjazókként?

-mert a világ ezt lehetetlenné teszi, arra tanít, hogy, ami nem tökéletes az rossz, csak az eredmény számít – kudarcélmények

-a hegycsúcsra nézünk mindig, s minden más lényegtelen – megemerevedik a nyakunk, s fejünk a csalódásban lehanyatlik

-egyensúly – Erőss Zsolt, olimpiai szellem

-indulunk karácsony felé! Karácsony = teljesség, tökéletesség, felhőtlen öröm – úgy érezzük, hogy a karácsonyi világ állandósulása boldoggá tudna tenni minket – mindenki szeretné felebarátját, minden ember között békesség és egyetértés lenne, az igazság győzedelmeskedne mindenek felett – mindarra vágyunk, ami oly sokszor hiányzik életünkből, s ez így is van jól, mert Jézus is azt mondta: „Legyetek azért tökéletesek...”

-mégsem vagyunk boldogok – nem, mert Jézus nem azt mondja, hogy boldogok, akik megelégíttettek és jóllaktak, hanem azokat nevezik boldognak, akik éheznek, szomjaznak; azokat, akik várakoznak és vágyakoznak; azokat, akik törekednek valami felé.

-az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga – mondja Madách Imre Az ember tragédiájában – mert nemcsak akkor szép a hegymászó útja, ha végül felér a hegycsúcsra; mert nemcsak akkor nyer a hosszútávfutó, ha elsőként ér a célba; mert nemcsak akkor válik emberré az ember, ha eléri a tökéletességet.

-          a hegymászó számára szépséget, élményt, értéket jelent maga a megtett út; a hosszútávfutó már eredményt ért el azzal, hogy felkészült, hogy szaladt, ez már egyfajta győzelem; az ember számára is már győzelem a tökéletesedés felé való elindulás és törekvés. A hegymászó boldog, mert mászott, bár nem érte el a csúcsot; a hosszútávfutó boldog, mert szaladt, bár nem nyerte meg a versenyt; az ember boldog, mert küzdött, bár nem érte el a tökéletességet.

-         Adventi hegymászókként közelítünk az emberi boldogság mounteverest-jéhez, a karácsonyhoz – elérhetetlen messzeségben van tőlünk, mégis el kell indulnunk; célunk a csúcs elérése, a karácsonyi szép világ megvalósulása lelkünkben, de értéket képez minden lépés, melyet megteszünk a cél felé, minden felsejlő új tája emberségünknek, minden magunk elé táruló új mélysége létünknek, minden apró lépés, mellyel embertársainkhoz közelebb megyünk.

-         És boldogok leszünk, ha felhőtlen lesz a karácsony; de boldogok vagyunk már most, az indulásnál, mert vágyakozunk, mert áhítozunk a karácsony igazsága, szépsége, tisztasága felé.

Szabó Előd

2007. december