Egyházi beszéd nemzeti ünnepünkre

(Elhangzott 2006. március 12-én, a székelykeresztúri unitárius templomban)

Bibliai alapgondolat: „Tanúul hívom ma ellenetek az eget és a földet, hogy előtökbe adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is!” (5 Móz 30,19)

Kedves testvéreim! Mindenekelőtt szeretettel köszöntöm a székelykeresztúri és más helységbeli jelenlevőket, valamint azokat a tisztelt hallgatókat és nézőket, akik a Duna Televízió jóvoltából velünk együtt ünnepelhetnek. Illesse köszönet e nemzetszolgáló televíziót az áldásos működéséért, és azért is, hogy az egyetlen erdélyi alapítású magyar történelmi egyházunk számára lehetővé tette a mai istentiszteletünk közvetítését. Az Erdélyi Unitárius Egyház ifjúsági szervezeteként működő Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet részéről külön köszönettel tartozunk azért, hogy ifjúsági munkánk csúcseseményeinek többször is televíziós nyilvánosságot biztosítottak.

A napokban Kárpát-medence-szerte és a világ más részein sokan összegyűltek azért, hogy leróják kegyeletüket az 1848-ban kibontakozott forradalom és az azt követő szabadságharc hősei iránt. A korabeli forradalmárok, szabadságharcosok és mindenkori hőseink példája arra tanít, hogy egy ember, egy nemzet, egy nemes ügy keresztre feszítése nem a halált és a véget jelenti, hanem csak az igazságtalanság időleges megnyilvánulását. A hősök példája gyönyörűen igazolja azt, hogy az ember számára igenis vannak a létezésnél, a puszta életnél magasabb rendű értékek, és ezen értékek választása mindig üdvösebb, mint megalkuvóan eltűrni az elviselhetetlen helyzeteket. A dicsőséges forradalmak és szabadságharcok a bennük megnyilvánult személyes és közösségi hőstettekkel azt bizonyítják, hogy nemes ügyek érdekében érdemes vállalni az áldozatot, rendkívüli esetekben akár az életáldozatot is. Ez ünnepi órában tisztelettel gondolunk tehát a múltbeli hőstettekre, ugyanakkor reménységgel tekintünk minden eljövendő jóra, amit a történelem Urától hozzáállásunkkal kiérdemlünk. A hősökre gondolva újra erővel telítődünk, ugyanakkor óhajtjuk, hogy mai bajtársaink elkötelezettségére alapozott bizalmunk soha ne okozzon csalódást.

Az áldozatokat vállaló hősök tiszteletével nem ellentétes az a gondolat, miszerint mai világunkban nem annyira meghalnunk, mint inkább élnünk kellene közösségi ügyeinkért. Beszédem bibliai alapgondolata is egyértelműen kifejezi azt, hogy az öntudatos közösségszolgálat áldásos életet jelent, a felelőtlenül és közömbösen – vagy éppen közösségellenesen – elherdált élet pedig átkot. Nyilvánvaló, hogy az áldott emlékű hősök áldozatvállalásuk által is éppen az életet választották közösségük javára.

Az előbbiek szerint mai beszédemben arról igyekszek megfogalmazni néhány gondolatot, hogy a XXI. század elején miként kellene megélnünk magyarságunkat. Szándékosan nem politikai eszközökről és célokról beszélek – mint például az autonómia, a társnemzeti jogállás, a kettős állampolgárság, bár ezek kivívását kulcsfontosságúnak tartom –, hanem olyan gyakorlati szempontoknak adok hangot, amelyeket egyéni és közösségi életünkben saját akaratunkkal megvalósíthatunk. Beszédem természetesen nem csak az unitáriusoknak szól, hanem más felekezetű testvéreinknek is, akikkel ember voltunk és nemzeti sorsközösségünk szorosan összeköt.

Azzal kezdeném, hogy ünnepeink – bárhol is üljük meg azokat: templomi gyülekezetben, vagy vértanúk sírjánál, sáros falvakban, vagy csillogó városokban – kiváló lehetőséget kínálnak a dicsőséges forradalmak tapasztalatát bírók együttgondolkozására. Valahányszor sor kerül erre, most éppen nemzeti ünnepünkön, igyekezzünk hitelesen és érdemlegesen firtatni sorskérdéseinket. A hitelesség azért fontos, mert csak a felszínesség mögötti ünnepi megemlékezések válhatnak olyan maradandó pillanatokká, amelyek tanításként értelmezik a múltat és így vetítik a reménység fényét a jövőnkre. Éppen ezért, mai beszédem céljául nem a múltba nézést tűztem ki, hanem az előre tekintést, vagyis nemzeti jövőképünk jó irányú befolyásolását. Ez semmiképp nem a múltnak való hátat fordítást jelenti, hanem a rajta állók, az ezeréves államiság és a több mint ezerszáz év Kárpát-medencei jelenlét gazdagító tapasztalatát hordozók helyzetfelmérését és útkeresését.

Tárgyilagos helyzetfelméréssel szomorúan állapíthatjuk meg, hogy magyar nemzetünk Erdélyben élő része, amelynek jövője iránt közvetlen és feltétlen felelősségvállalással tartozunk, a jelenét és a közeljövőjét illetően nem áll a legfényesebben. A helyzetfelmérést így foglalhatnánk össze: vállunkon egy nyolcvanhat éves iga, nyakunkon egy elnyomó nacionál-kommunista korszak átkos öröksége, szívünkön pedig jövőnk felelőssége. Politikai helyzetünket így összegezhetném: természetesen megillető, Istentől eredő közösségi jogainknak és javainknak többnyire még nem birtokosai, csak kéregető koldusai vagyunk. Az Európai Közösségbe való betagolódás fenntartásokkal terhes kérdéskörét csak annyival minősíteném, hogy az egyéni lehetőségek mértékénél sokkal nagyobbak a közösségünk jövőjére leselkedő veszélyek. Adja az Isten, hogy ha már mindezt áldásnak nem tarthatjuk, legalább átokká ne váljon számunkra!

Az előbbiek szerint jellemezhető sajátos erdélyi létünk mindenképpen többletkihívást jelent. A történelmi versenyhelyzetnek megfelelő helytálláshoz erőt ad a hit, miszerint a számbelileg kisebbségiek jussa az egyenrangúsághoz isteni eredetű, s amennyiben külön jogosítványok kellenének a megéléséhez, az éppen a másságunk lenne. E hitben szűkölködve gyakran az önazonosságunkból kifosztó sorsunkat hibáztatjuk, esetleg még bocsánatot is kérünk az illetékesektől, hogy szülőföldünkön magyarnak születtünk, megígérve, hogy ez többé nem fordul elő. Kedvezőbb változatban, nem hivalkodva, de bátran és bölcsen, elvszerűen és következetesen vállaljuk hovatartozásunkat, megpróbáló kihívásaival együtt. A következőkben vegyük számba ez utóbbi változatot, vagyis az egészséges önmagunkra találás néhány gyakorlati szempontját.

– Szerintem elsődleges fontosságú tennivalónak számít a jelenlegi nemzettudatunk káros, nem előre mutató tartozékainak levedlése. Az érthetőség kedvéért egy példát mondok: Vessünk véget a siránkozásnak, az önsajnáltatásnak, a nemzeti mélabúságnak, mert könnyekből jövőt építeni nem lehet! A „sírva vigad a magyar” állapot sajnos egyik fő nemzeti jellemzőnkké vált – a gulyás, a paprika, vagy közelebbről például a szilvapálinka mellett. Pedig nyilvánvaló, hogy a földkerekség egyik leginkább borúlátó nemzetének ilyenfajta jövőképe nem kínál megfelelő lelki alapot a felemelkedéshez. Ebben a vonatkozásban ne legyünk önérzetesek példáért a derűlátó franciákra tekinteni, akiknek történelemszemlélete nem eltemetett keserűség, mint a miénk, hanem sokkal inkább „a mindenkori jelen élőkkel együtt élő nemzeti imádság”. [Tamási Áron] Üdvös lenne, ha számunkra a magyarnak lenni feladat a továbbiakban nem csak kilátástalan, bús küzdelmet jelentene, mint eddig.

– Kedélyállapotunkkal együtt nemzetszeretetünk is felülbírálatra szorul. A nemzetszeretet elsősorban azt jelenti, hogy felelősséget vállalunk közösségünk jelene és jövője iránt. Eszerint, ha igazán szeretjük nemzetünket, akkor igenis éljünk értékgyarapító és szolgáló közösségi életet. A bátran vállalt azonosságtudatunk elsősorban ne szólamokban, hanem mindennapi munkánk és alkotó életünk eredményeiben nyilvánuljon meg. Az öndicséretnél becsüljük többre magunkat, hiszen a hitelesen mérő történelmi idő súlya alatt majd úgyis eldől, milyen magyarok voltunk. Legyen tartásunk és legyen méltóságunk: számbeli kisebbségi helyzetünkhöz soha ne társuljon kisebbrendűségi érzés; nemzeti mivoltunkat ne cseréljük apróságra, és ne árusítsuk tallérokért. Megvan annak a maga árulhatatlan értéke. Összegezve az előbbieket: én azt kívánom magunknak, hogy „magyarjaink ne legyenek magyarabbak. Legyenek inkább megbízhatóbbak, lelkiismeretesebbek, okosabbak, figyelmesebbek, hűségesebbek és előrelátóbbak. Valószínűleg többet kezdhetnénk így egymással” – és jövőnkkel. [Jakabffy Tamás]

– A felelős nemzetszeretetből összetartozás születik, aminek cselekvő formája a nemzeti szolidaritás. Ha Délvidéken magyarokat vernek, ha Kárpátalján magyarok nélkülöznek, ha Tordán a magyargyűlölet halálos áldozatot követel, akkor ne tűrjük mindezt szó nélkül. Hátrányosan megkülönböztetett, megalázott vagy árván maradt nemzettársaink iránti együttérzésünk ismételtesse meg velünk újra meg újra Zrínyi Miklós tiltakozó szavait: „Ne bántsd a magyart!”

A közösségi összefogás ereje bizony óriási lehet. Ennek alátámasztására itt, a Nyikó és a Nagy-Küküllő találkozási helyén a 2005. augusztus 23-i udvarhelyszéki árvíz után kibontakozott példátlan segélyezési hullámot és a helyreállítási folyamatot idézem fel. Bizony, azokban a napokban és hetekben rengetegen siettek az árvízkárosultak segítségére, igyekezve adományaikkal és önkéntes munkájukkal hozzájárulni a felépüléshez. A Székelyföldön, Erdély más vidékein, Magyarországon és egyebütt számtalan embertársunk hallgatott a lelkiismeret szavára. Köszönet érte mindenkinek! Mi azt kívánjuk, hogy a gondviselő Isten őrizzen meg mindenkit a pusztító természeti csapásoktól, azonban ha elkerülhetetlenül sor kerül ilyenekre, rendeljen ki olyan jószívű adományozókat, önkéntes munkásokat és szervezőtársakat, amilyeneket 2005 szomorú augusztusában és a következő hónapokban számunkra megadott!

– Beszédemet egy közhellyel folytatom, miszerint mindenféle lelki–szellemi felemelkedéshez biztos gyökérre van szükség. E nélkül a fa sem áll meg a lábán önmagában, ugyanakkor mély alapok nélkül a toronyépületek sem törnének az égbe... A történelmi múltat nem lehet tőlünk elvenni, de az csak akkor lesz gazdagítóan a miénk, ha valamennyire ismerjük. Fogyatékos magyarságtudatunk legnagyobb hiányának a megfelelő történelemismeretet tartom. És ki merem jelenteni: amíg történelemtudatunk csak a székely himnusz úton-útfélen történő nagytorkú előadására és Horthy apánk érzelgős indulóira korlátozódik, addig e téren is van pótolnivalónk bőven. Tényleges hasznot hajtunk nemzetünknek, amennyiben az előbbi darabok mellett gyermekeinket népdalokra és imádságokra is megtanítjuk, ha megismertetjük velük éltető népköltészetünket, csodaszép meséinket, mondáinkat, történelmünket és nemzeti irodalmunk gyöngyszemeit.

– A népnevelés rendjén hadd szóljak az oktatás és önképzés felbecsülhetetlen fontosságáról is... Úgy tanuljunk, és úgy tanítsuk gyermekeinket, hogy csakis szellemi többlettel tarthatjuk meg nemzetünket! Legyünk képzettebbek és tájékozottabbak mindenkori elnyomóinknál. Egyszerű a képlet: szellemileg is magasabbra kell nőni, mint a minket elnyomni kívánó gaz! A fokozottabb tanulásra és önképzésre való felhívás hatványozottabban szól az ifjúságnak, a megfelelő értékválogatás szorgalmazásával együtt. Ez utóbbit azért jegyeztem meg, mert a mai fiatalok nagy részének közgondolkozását káros életszemlélet uralja. A nyugati konzervkultúra szennye és más nemzetközi giccshullámok becsapódása sajnos egyre inkább erőt vesz hagyományos értékrendszerünkön. Ne engedjük ezt: álljunk ellen a gonosznak!

– Fájdalmas tényként szoktuk megállapítani azt, hogy a mai nemzedékek többnyire egészségtelenül nőnek fel. A népegészségügy állapota valóban katasztrofális, életképességünk vészesen megcsökött, akárcsak létszámunk. Sorvadó egészségünkkel már csak az önpusztítási hajlamunk versenyzik. Olyan óriási veszélyeknek vagyunk kitéve, mint pl. a kábítószer-fogyasztás, más szenvedélybetegségek és a szervezett bűnözés megannyi formája. A globalizáció ízléses tálcán kínálja az átkot. Szerfelett résen kell lennünk, hogy mi az áldást és az életet válasszuk.

A mai fiatalokra egy olyan újszerű veszély is leselkedik, amelynek okai látszólag ártalmatlanok. Ez pedig nem más, mint az egészségtelen életmód. Ifjaink többsége vészesen sok időt tölt értelmetlenül számítógépes játékokkal, hasztalan világhálózással vagy éppen a házi bálványnak számító kereskedelmi televízióadásokon csüngve. A nyolcvanas években mi még a szombati vallásórára is labdát vittünk magunkkal. Ma sokakat sem a vallásórák, sem a népi játékok nem érdeklik. Nem is olyan régen, szüleink részéről még az volt az egyik büntetési forma, hogy bezártak a családi házba, megvonva tőlünk a szabadtéri játszadozások örömét. Ezzel szemben a mai iskoláskorúak legfélőbb büntetése az, hogy néhány órára kizárják őket a házból, vagy, ha új jelszó kerül a családi számítógépre. Mindennek aztán az a következménye, hogy a mai fiatalok egy része nemcsak hogy írni és olvasni nem tud helyesen, de egyeseknek már az általános testmozgás is egyre komolyabb gondot jelent...

Félreértés ne essék, az imént én nem a csúcstechnikai eszközök felhasználásának üzentem hadat. Azt szeretném csupán, ha azokat maradéktalanul fejlődésünk szolgálatába állítanánk, és így átok helyett áldássá válnának számunkra.

– Ezek után hadd térjek ki istenképünk nemzeti vetületeinek tisztázására is. Erre azért van szükség, mert egészséges vallásossággal magyarságunkat is eredményesebben és emberségesebben élhetjük meg. Tamási Áron ezt így fogalmazta meg: „Amíg valaki embernek hitvány, magyarnak sem alkalmas.” Ez nagy igazság.

Unitárius alapelvünk így hangzik: Egy az Isten, amihez én hozzáteszem azt, hogy nem magyar! Magyar isten nincs, amiként a románoknak, a szerbeknek vagy a szlovákoknak sincs külön istene. Az ő egyetemessége messze felülmúlja a mi könnyűálmú történelemszemléletünket és az esetleg ebből fakadó gyermeteg istenképünket. Ő annyiban a mi Istenünk, amennyiben éltető hitünkkel és megtartó cselekedeteinkkel mi is az övéi vagyunk. Nekünk olyan Istenben kell hinnünk, aki a reményteljes nemzeti jövőt avagy az elsatnyulást a többi népekhez viszonyítva pártatlanul ajánlja fel, lehetőséget biztosítva a megfelelő választásra, továbbá egyenlő esélyt kínál a bizonyításra. Ebből az következik, hogy magyarságunk a kizárólagosságon és öncélúságon túl az egyetemes emberi értékek szolgálatára és az emberi méltóság válogatás nélküli tiszteletére parancsol, továbbá öntudatos türelemre int, ami soha nem megalkuvás, hanem a másság tiszteletteljes elfogadása, végül pedig olyan egység keresésére sarkall, ami nem eszméink és elképzeléseink teljes azonosságát jelenti, hanem különböző jó szándékaink eredőjét.

Összefoglalva az előbbieket: ha nemzeti értékeink megtartásáért és gyarapításáért hatékonyan tenni akarunk, akkor másokkal szemben le kell mondanunk alaptalan előítéleteinkről, magunk vonatkozásában pedig az üresjáratú magyarkodásról és a felelőtlen életvitelről. Elkötelezettség és hivatás – megélt kulcsfogalmaknak kell lenniük életünk előttünk álló részében. Ismétlem a tennivalónkat: elsősorban áldoznunk és dolgoznunk kell: kézzel, tollal, fejjel – adottságaink és a kívánalmak szerint. Ez a legkevesebb és a legtöbb, amit magyarságunkért tehetünk. Állandó versenyhelyzetben tartó jelenünk ezt kívánja tőlünk, múltunk erre sarkall, és jövőnk is ilyenforma helytállásra kötelez. Én azt kívánom magunknak: így legyünk magyar emberek!

Kedves testvéreim! Amennyiben csak ennyiből állna a mai prédikációm, talán már ez is elég lenne leckéből – úgymond. Létezik azonban még egy sorskérdés, amely ügydöntőnek számít, és ilyenként nem hallgathatom el. Magyarságunk aggasztó méretű fogyásáról van szó. A riasztó létszámcsökkenést és erőnlétapadást csakis fokozottabb gyermekvállalással ellensúlyozhatjuk. Bibliás őseink szent maradék jelzővel illették azokat, akik a közösségi elsorvadás, vagyis a halál helyett az élet útját választották és képesek voltak a felemelkedésre. Ma ránk hárul e feladat, amelynek vállalását nem odázhatjuk tovább a következő nemzedékekre.

Fájdalmas, de nem eléggé köztudott tény, hogy az elmúlt évtizedekben a Kárpát-medencében elkövetett magzatgyilkosságok háborús méretű veszteségeket okoztak nemzetünknek. A gyászos valóság azt bizonyítja, hogy a kényelmi és anyagi szempontok túl könnyedén kerülnek az életszentség elé. A nemzet tátongó sírja mellett gyökeresen újra kell hát értelmeznünk az élethez és a halálhoz való viszonyulásunkat. Nem lehet más választásunk, mint az emberi élet feltétlen és következetes tisztelete, annak tudatában, hogy az emberi élet a fogamzástól kezdődően szent és sérthetetlen. Az emberi élet isteni alkotás – gyilkos felelőtlenséggel ne semmisítse meg senki!

Közállapotaink feletti kesergésemben hadd ne legyek egyoldalú, és fejezzem ki örömmel, hogy hál’Istennek vannak még olyanok is, akik számára a gyermek Isten ajándékaként a legnagyobb boldogság forrása. És fejezzem ki reményemet is aziránt, hogy amíg végzetesen nem késünk el vele, talán újra eljön az az idő, amikor családonként sok gyermeket vállalunk. Addig is tekintsünk tisztelettel és jóhiszemű irigységgel a példaadókra, és tartsuk mindannyian a nemzet legkiválóbb hőseinek azokat a szülőket és nagyszülőket, akik a szülői igát boldogítónak és a gyermekvállalás, valamint a felnevelés terhét könnyűnek érzik, vagy annak érezték egykoron. Legyen áldott elhunyt nagyszüleink, elődeink emléke, akik értünk éltek és haltak!

Befejezésként azt kívánom mindnyájunknak: bárhogyan alakuljon életünk útja, és bármilyen terhesnek tűnjön is az áldozathozatal, mi minden körülmények között válasszuk az áldást és az életet, mintsem az átkot és halált. A jó Isten tegye áldottá ünneplésünket, adjon számunkra jókedvet, bőséget, és hozzáállásunk szerint gyümölcsöztesse a jövőnket! Így legyen! Ámen.

Utóima:

Gondviselő Istenünk! Ünnepi hozzád fordulásunk végén a te áldásodért esedezünk. Áldj meg minket, mert szükségünk van a te áldásodra: az életünkhöz, a puszta létünkhöz és közösségeink felemelkedéséhez egyaránt. Nyisd fel szemünket és szívünket, hogy mindennapi életünkben felismerjük az áldást. Így áldd meg hozzátartozóinkat, egyházunkat és testvéregyházainkat, nemzetünket és a világ minden jóakaratú emberét. Ámen.

Kezdőima:

Gondviselő Istenünk, szerető jó Atyánk! Ünnepi alkalmakkor rendkívüli szavakkal igyekszünk hozzád fordulni, pedig csak a legőszintébb érzéseinknek kell hangot adnunk: Köszönjük jó Atyánk e napot! Köszönjük, hogy az egymással és veled való találkozásnak ez újabb lehetőségét megértük. Legyen hála neked azért, hogy hozzátartozóink életét és egészségét megtartottad, hogy örömteli napjainkban és megpróbáló életszakaszainkban egyaránt velünk voltál. Bűneinket és mulasztásainkat megbánva arra kérünk, hogy adj továbbra is lehetőséget emberségünk helyesebb megélésére. Gondviselésed soha ne aludjon el fejünk felett, és mindenkor szeress jobban minket, mint ahogy azt megérdemelnénk.

Jó Atyánk, amikor te megteremtettél minket, lelkünkbe oltottad a szabadság eszméjét. Ez tesz emberré minket, és a szabadságvágy kölcsönöz felbecsülhetetlen erőt a nemzeti közösségeknek. A szabadság teljessége az, ami előtt ma tisztelgünk. Ez emeli fel az elnyomott népek fejét, megtölti melegséggel a lelket, összeköti az eget és a földet. Ez az eszme megtartó és örök életű. Ezt is neked köszönjük, akárcsak a hősök életét és áldozatvállalását, akik a szabadságért és nemzeti érdekeinkért éltek-haltak.

Tudjuk, Atyánk, hogy ha létezik erő ebben a világban, mely közösségeinket a tiszta, öntudatos létre felemelheti, akkor a te gondviselő szereteted biztosan az. Engedd, hogy megtartó erőddel töltekezhessünk, és ezzel gazdagíthassunk másokat is. Ha e szeretet jegyében élünk, amelyről Jézus is tanított, akkor egyszerű életünkkel, szerény képességeinkkel mindnyájan szolgálhatjuk közös ügyeinket. E szolgálathoz kérünk tőled ma is elkötelezett embertársakat, a jóért és közhasznúért eredményesen küzdeni tudókat, hogy elvetélt céljainkkal sohase zuhanjunk bele az örökkévalóság tátongó mélységeibe, mint akit már nem tartanak őriző kezek.

Istenünk, ma ünnepi imádságunkat közös hitvallásfélével zárjuk, kifejezve, hogy mi bízunk benned mindörökké. Hisszük, hogy mellettünk vagy mindig, te vezérled életünket: lépteinket és álmainkat. Figyelsz őszinte gondolatainkra és igaz cselekedeteinkre. Tőled ered mindenünk: erőnk és tehetségünk, s a feladat, hogy álmainkat valóra váltsuk. Az értük való mindennapi munkánkhoz erőt és egészséget te adsz, fáradt testünk és elménk esténként álomba te ringatod, örömünket te áldod meg és reméljük, belőled valók esetleges könnyeink is, és így te letörlöd azokat. Mindenható, hisszük, hogy veled kezdődött életünk, és küzdünk azért, hogy veled is végződjön, hogy szégyenkezés nélkül léphessünk eléd, ha majd egyszer életünk elveszti ezt a földi színét.

Ma ezekkel a kérésekkel fordultunk hozzád és imánkra nem közvetlen választ várunk, csak azt, hogy hallgasd meg mindenkor a hozzád fordulók háláját avagy panaszát, s adj arra megnyugtató, gondot elűző és fájdalmat enyhítő választ. Ámen.

Szabó László unitárius lelkész

2006. március 12.