Egyházi beszéd felekezetközi istentisztelet alkalmára
Tisztelettel köszöntöm minden jelenlevő református és más felekezetű testvéremet. Az üdvözlés mellett köszönetemet is kifejezem a jelen alkalomra szóló meghívásért, ami nyomán a számbelileg kettős kisebbségben élő, vagyis nemzeti és felekezeti szempontból egyaránt kis létszámú erdélyi unitáriusok szemszögéből beszélhetek ma e nagy hírű református egyházközségben a keresztény egységről, a közös szolgálatról, a minket összekötő hidakról és alapokról. Nem tudhatom, önök mennyire ismerik unitárius hitelveinket és egyháztörténetünk alapadatait, ezért elöljáróban megpróbálom összefoglalni a fontosabb sajátosságainkat.
Az unitárius elnevezés a latin unus [est Deus] = egy [az Isten] szóból képződött. A szabadelvű, lelket megkötő dogmáktól mentes, az Isten–ember kapcsolatot középpontjába állító unitárius vallás alapvető tanítása Isten egysége, az ember-Jézus példájának követése, a lélek halhatatlansága, az élet és a teremtett világ feltétlen tisztelete, a jóravaló képeségekkel született ember fejlődésének segítése. E tanítások alapján az Unitárius Egyházban az oktatás, a közművelődés és az egyháztársadalmi élet szerepe kiemelkedő fontosságú. Többszáz éves iskoláink mellett említésre méltóak az egyháztársadalmi szervezeteink és egyházi folyóirataink, amelyek Erdélyben a legrégebbiek közé tartoznak.
A hagyományos unitárius értékek közül közismertebb a felekezeti türelem hirdetése és megélése, a vallásos különbözőségek megismerése iránti nyitottság, a lelkiismereti szabadság tisztelete, a nemzeti és társadalmi felelősségvállalás. Az unitárius egyház tanítása bibliai alapon áll, vagyis értékeljük és tiszteljük a kereszténység alapiratát – azonban azt természetesen nem szó szerint értelmezzük, hanem a bibliatudomány eredményeinek felhasználásával. Hitelvi kérdésekben számunkra a végső tekintélyt a lelkiismeret és az értelem képezi. Szertartásaink: keresztelés, házasságkötés, temetés, úrvacsora, konfirmáció. Egyházi építészetünk, templomaink felszereltsége, az ún. kegytárgyaink, valamint a papi ruházat szinte teljesen hasonlít a református testvéregyházunkéhoz.
Hitvallásunk: Hiszek egy Istenben, az élet teremtőjében, gondviselő Atyánkban. Hiszek Jézusban, Isten legjobb fiában, a mi igaz tanítómesterünkben. Hiszem a szentlelket. Hiszek az unitárius egyház hivatásában. Hiszem a bűnbocsánatot és az örökéletet. Ámen.
A fentiekből kitűnik, hogy keresztényeknek tartjuk magunkat. A keresztény szó eredeti jelentése Jézus-követő, vagyis a jézusi tanítások szellemében elő. Akik tagadják keresztény mivoltunkat, azoknak véglegesen tisztázniuk kellene, hogy a keresztény megnevezés Jézus követőit jelöli-e, vagy a IV. századtól fokozatosan kialakuló egyházi dogmák – így a szentháromság-tan – elfogadóit. Amúgy valóban szentháromság-tagadók vagyunk, amennyiben Jézust követendő embernek, a szentlelket pedig Isten segítő erejének tartjuk és nem külön isteni személyeknek.
A fentiekhez hasonló unitárius hitelvek és eszmerendszerek az utóbbi két évszázadban a világ más részein is kialakultak (Amerikai Egyesült Államok, Anglia, Csehország, India, Fülöp-szigetek stb.). A különböző nemzeti unitárius egyházak nem alkotnak szervezeti egységet, azonban számottevő testvéregyházi kapcsolatokat ápolnak egymással.
Egyháztörténetünkről dióhéjban a következőket mondanám el. Az Erdélyi Unitárius Egyház megalapulása az Erdélyi Fejedelemség országgyűlésének 1568-ban, Tordán elfogadott azon vallásügyi határozatához kötődik, amely a világon először, addig sehol nem ismert mértékben foglalta törvénybe a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jogot, pontosabban fogalmazva, a gyülekezetek számára a szabad lelkészválasztást. A három évvel később, Marosvásárhelyen tartott országgyűlés által megerősített törvény az egyetlen erdélyi alapítású magyar történelmi egyház állami elismeréséhez vezetett, ugyanakkor e törvénynek köszönhetően Erdély a vallásszabadság és a felekezeti türelem földjévé vált, menedéket nyújtva a korabeli Európa türelmetlenebb országaiból eretnekség vádjával elüldözötteknek is. Dávid Ferenc egyházalapító püspökünk hozzájárulása a szóban forgó törvény megalkotásához alapvető volt. Nem hivalkodásként említem, hanem történelmi tényként, hogy a türelem hirdetése és gyakorlása azóta is kulcsfontosságú az unitáriusok számára. Ez egyháztörténetileg azt jelenti: bár a korabeli (1570-es évek), számbelileg többségi egyházunkat idővel kisebbségivé sorvasztották, „önkárpótlásként” állíthatjuk, hogy vér és erőszak, a más felekezetűek elnyomási kísérlete nem szennyezi múltunkat. Mi más tehetne pedig jobbat a közösségi lelkiismeretünknek?!
Az előbbiek alapján, a felekezetközi irányultságunk vonatkozásában hangsúlyozom, hogy a más vallások megismerése iránti nyitottság, a másság értékeinek tisztelete, valamint a közös szolgálati készség – hitelveinkben gyökerező, egyháztörténelmünkbe ivódott és jelenünket is átható – jellemzőnknek számít. János evangéliuma 14. részének 27. versében olvasható: „Békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja.” Eszerint a béke és erőszak kérdésében Isten békéje és a világ békéje közé napjaink valósága alapján sem talál az egyenlőségjel. Míg a világ a békét és a biztonságot erővel, a hatalom gyakorlásával keresi, Jézus békessége a szolgálaton keresztül nyilvánul meg, és arra törekszik, hogy jóval győzze le a rosszat. E témakört kitágítva a következőkben a különböző felekezetek közti megbékélésről, közeledésről és egységről, vagyis együttműködésünk legfontosabb alapjairól kívánok szólani. Minderről, unitáriusként, mint megszállottak a szívügyükről, olyan lelkesedéssel igyekszek beszélni.
Először is a megbékéléssel kapcsolatban mondanám el, hogy szerintem nem sérti a türelem szabályait, sőt alapot teremt az egészséges együttműködésre, ha egyházi múltunk kölcsönös sérelmeit és a méltánytalan viszonyulásokat szülő nézetkülönbségeket tisztázzuk. Nem türelmetlenséget, hanem történelmi érzéketlenséget vagy tudatlanságot jelent, amennyiben a „most szeretjük egymást gyerekek” jelszóra hivatkozva szőnyeg alá seprünk mindenféle múltbeli vagy jelenlegi kényes kérdést. A kedvezőtlen történelmi tényekkel való szembenézés és az alapvető tévedések beismerése őszinteséget és bátorságot igényel, amit kötelességünk vállalni, éppen a tanulságok levonása érdekében, továbbá a történelmi hibák meg nem ismétlése miatt és újabbak elkövetésének kizárása céljából. Amennyiben ezt megtesszük, akkor a továbbiakban feldolgozatlan sérelmek nélkül, visszatérő szemrehányások és múltba tekintő nehezményezésektől mentesen tisztelhetjük egymást – különböző egyházak öntudatos gyermekeiként.
Hál’Istennek elmondhatom, hogy a történelmi csapások unitárius sérelmeit az elmúlt másfél évszázad viszonylag kedvezőbb körülményei között „békévé oldotta az emlékezés”, és, ha nem kényszerítenek erre, akkor a katolikus ellenreformációs uralkodóktól és egyes református fejedelmektől elszenvedett elnyomatásunkat nem szoktuk felidézni. Sokkal szívesebben utalok jelen alkalommal is a közös létküzdelmünk és nemzetépítő munkánk üdvös példáira, miközben lelki szemeim előtt a Székelyföldön található fiatfalvi és magyarandrásfalvi közös templomunk képe áll. Tehát: mi, unitáriusok, közösségileg nem vagyunk haragban más felekezetekkel, remélem, önök sem velünk, ezért tárgytalan tovább beszélnem a megbékélésünkről.
A keresztény egységet illetően: Az én felfogásomban az egység nem hitelveink és egyházszervezeteink kisebb-nagyobb mértékű azonosságát jelenti, hanem a különböző jó szándékaink összegét, továbbá ennek gyakorlatba ültetését, vagyis a közös szolgálatot. Csak néhányat említek az alapvető fontosságúak közül: az élet feltétlen és köteles tisztelete, az általános emberszolgálat (vagyis: egymás terhének hordozása), az egyetemes emberi értékek védelme és kibontakoztatása, az emberiség fejlődéséhez való hozzájárulás, a teremtett világ védelme, a társadalmi felelősségvállalás és szolidaritás, nem utolsósorban a nemzeti közösségünk szolgálata és hasonlóak. A közös szolgálat előbb említett területei a különböző egyházi közösségek együttes hivatásbetöltésének korlátlan lehetőségeit kínálják, és mindenekelőtt tőlünk függ, hogy mennyire tudunk testvérekként, a keresztény család tagjaiként rendeltetésszerűen és hatékonyan együttműködni. Szerintem mindenképpen bűn lenne a hitelvi különbözőségek miatt nem vállalni, vagy éppen megtagadni a közös szolgálat felsorolt lehetőségeit.
A keresztény egység köré szőtt gondolataim kifejtéséhez egy ellenpélda véleményezése is alkalmat kínál. Sajnálattal és egyet nem értéssel vettem tudomásul, hogy egyesek még mindig úgy tekintenek a keresztény egységre, mint hitelvekben és egyházi tanrendszerben való egységesülésre, valamint egyházszervezeti egyesülés által megvalósulandó követelményre. Ábraszerűen vetítve ki az előbbi elképzelést: a különböző keresztény felekezetek közös középponttal bíró (koncentrikus) köröket alkotnak, amelyek közepéből egy kiemelt egyház a teljes hitigazság képviseleti igényével vonzerőt gyakorol a külső körök mindenikére. A körrendszeren belüli helyet a középponttól számított sugártávolság jelöli, ami egyenesen arányos a hitelvi és egyházszervezeti különbözőségek mértékével. Az „ellenállhatatlan” vonzerő hatására az idő teltével a különbözőségek egyre csökkennek, végül pedig teljesen eltűnnek, vagyis a koncentrikus körök a teljes beleolvadásig közelednek a középponthoz. Öntudatos egyháztagként el kell utasítanunk ezen egységszemléletet. Hogy miért? Lássuk csak, mit jelentene gyakorlatilag az ilyenfajta egységesülési folyamat. A csonka-magyarországi egyházak felekezetközi élharcosai egy szakmai értekezleten – Gyulán, 1995-ben – firtatni kezdték az unitáriusok keresztény voltát. Volt, aki határozott nem által fejezte ki véleményét, arra hivatkozva, hogy a keresztény fogalom szentháromság- és Krisztus-hívést jelent, nem pedig Jézus követését és az ő tanításaihoz való igazodást, ahogyan mi állítjuk. Mások még az Egyházak Világtanácsába való felvételünk lehetőségét is kilátásba helyezték, amennyiben – idézem –: [az unitáriusok] „kinyilvánítják, hogy megvan bennük a nyitottság és a jó szándék, amely hitvallásuk fejlődését eredményezné, s amelynek következtében megjárnák a tökéletesedés útját a Háromság felé.” Itt kezdődik a baj, testvéreim. Felháborító, hogy egyesek ilyen feltételeket szabnak az együttműködéshez, és csak ennyire „tisztelik” a másságot. Elnézést kérek, hogy látszólag hazabeszélek, de csak a jelenségértékű példálózás érdekében teszem, kérve önöket, hogy értsék meg: a kifogásolás fő okát a feltételszabás igénye képezi, és nem a szentháromság valamelyes szóba hozása. Szerepelhetne helyette a keresztény különbözőségek bármelyike, pl. a papi ruhával vagy a templombelső felszereltségével kapcsolatos formai eltérések legkisebbike, a válasz ugyanaz lenne: nem ez az egység útja! Legalábbis mi nem kérünk ebből az egységesülésből, amíg ez a meghatározó sajátosságaink máshoz igazítását feltételezi, és önállóságunk felszámolását célozza meg. Ilyen hozzáállás kinyilvánításával még az egységkeresés egyik legismertebb bajnokának szájából is hamisan és hiteltelenül csengenek a tanítás elválaszt, a szolgálat összeköt fajtájú jelmondatok, vagy annak állandó hangoztatása, hogy több a minket összekötő tényező, mint az elválasztó. Ezek a valóban szép gondolatok jóval többre érdemesek a közhellyé koptatásnál, vagyis gyakorlatba kell ültetnünk azokat. Próbáljuk hát meg úgy visszaadni tartalmuk értékét, hogy sokféleségünk gazdagító egységében összefogva gyakoroljuk legfőbb küldetésünket, a szolgálatot. A különbözőségeket pedig következetesen tiszteljük, sőt, ha kell, védjük, amint ezt a türelem egyik korabeli francia élharcosa, Voltaire szorgalmazta: „Nem értek egyet a nézeteiddel, de halálomig védeni fogom a jogodat, hogy hirdethesd azokat.” Ez tiszta beszéd, és az áldásos együttműködéshez ma is ilyen hozzáállásra lenne szükség.
Ha már közhelyeket említettem, hadd boncolgassam a továbbiakban azt, ami a közeledés helytelen felfogását, vagy a kifejezés kellő át nem gondoltságát tükrözi. A kifogásolt szólam így hangzik: A vallás [mármint a felekezeti hovatartozás] nem számít, az a fontos, hogy megértsük egymást [vagyis egyetértsünk]. Az ilyen félresikerült állításokat, és a hasonló kijelentéseket soha ne restelljük pontosítani. Sajnos, a közgondolkozásban teret hódít e szemlélet, miszerint az önazonosság könnyedén megtagadható, és az önfeladás a gondmentes együttműködést segíti elő. Ezzel szemben tudatosítanunk kell, hogy, igenis, a vallásos meggyőződés, a felekezeti hovatartozás és az egyháztörténelmi múlt felbecsülhetetlen értékű mindannyiunk számára, és éppen e sajátosságokkal kell közelednünk a más egyházi hátterű, de ugyanolyan fontos értékekkel bíró embertársainkhoz. Mert kérdés, hogy miként tudnánk megérteni egymást, ha nem számítana sem a saját, sem a „másik” vallása? Avagy nem jelent-e a nyílt lelkű ember számára szerfeletti örömet, amikor más felekezetű embertársa hitvilágának értékeit felfedezi, és ez által ő maga is gyarapodik? Megismételve a választ: igenis, számít a vallás, legalábbis azoknak, akik komolyan veszik a sajátjukat és tisztelik a másokét. Továbbmenve, szerintem még a vallástalan meggyőződés is számít, amennyiben az jó irányú és építőbb az öntudatlanságnál. Ne lepődjön meg senki az előbbi kijelentésemtől: nem véletlen elszólást hallottak, hanem egységkeresésünk természetes kiterjesztésének szorgalmazását a kereszténység határain túlra és az egyháziasság hálójából kihullottakra. Az előbbi terület a nem keresztény vallásúakkal való együttműködésre utal, az utóbbi pedig a felekezetnélküliek, az egyházon kívüliek, és az istenhittel egyáltalán nem számoló testvéreink sokaságára. Szolgáljon érvül az, hogy a hit isteni ajándék, ami elfogadásra vár, de nem kizárt az esetleges elutasítása sem; más szóval a hívés vagy hitetlenség jog és szabadság kérdése, amit messze felülmúl a személyválogatás nélküli emberszolgálat és jó indulat, vagyis testvériségünk gyakorlásának feltétlen kötelessége.
A vallásos türelem, illetve türelmetlenség erdélyi történetiségére beszédem elején utaltam. A következőkben a jelenlegi állapotokat véleményezem, ami csakis viszonylagos megközelítéssel történhet. Kiindulhatunk a nagyvilág megannyi pontján napjainkban is dúló, vallásos alapú összetűzések valóságából, amihez viszonyítva hálásak lehetünk, hogy istentiszteleteink csendjébe nem ropognak bele a gépfegyverek és egymás templomaiban nem robbantgatunk. Azonban „dicső múltú” erdélyiekként a fegyveres erőszakmentességen túlmutató igényeinknek is hangot kell adnunk. Az új évezred hajnalán számunkra létérdek és korparancs kinyilvánítani a méltányosság és az egyenlőség elemi igényét, így bírálnunk kell az áldatlan romániai vallásügyi állapotokat, amelyben már nem csak burkoltan, de nyílt gátlástalansággal is megcsúfolják az elismert egyházak egyenrangúságát, kiváltságosként kezelve a többséget számláló görögkeleti egyházat. Az üdvsovinizmus tombolása közepette másodrangúvá minősített magyar történelmi egyházainkat a tényleges vészhelyzet és a közös sértődöttség egyesíteni szokta a tiltakozásban. Az ilyen talajon kibontakozó összefogás látványos megnyilvánulásokat eredményezhet, ami által az összetartozás és együttműködés alapjai is elmélyülhetnek. Ám be kellene vallanunk férfiasan, hogy saját házunk táján, többségivé szűkülve, nemegyszer megfeledkezünk a kisebbségekhez való méltányos és testvéries viszonyulás kötelezettségéről. Hál’Istennek, az ilyen esetek nem általánosak, azonban nem is kizártak, ezért szembe kell néznünk a kényelmetlen tényekkel, maradéktalanul azonosítanunk kell azokat, hogy végleges kiiktatásuk céljából közösen és hatásosan léphessünk fel.
Álljon itt elkerülendő példaként egy színmagyar erdélyi falu egyetlen egyházközsége vezetőségének, az Úr 1991. esztendejének karácsony szombatján (!) hozott határozata: „Más felekezetűek halála esetében nem harangoznak […] Temetésük a temető szélében vagy az akasztottak között lesz; attól függetlenül, hogy hozzátartozóik egyházközségi tagok voltak, mellettük helyük nincs.” Ha elismerjük, hogy a saját temető feletti rendelkezés egyházi belügy, akkor is nagyfokú szegénységi bizonyítványt állítottak ki az előbbi határozat elfogadói; amennyiben önkormányzati tulajdonú temető használata tárgyában kívántak illetéktelenül dönteni, akkor határozatuk nem bír törvényes alappal. A tanulság mindkét esetben azonos, aminek megfogalmazásával együtt felhívást intézek hallgatóimhoz: tisztelettel kérek mindenkit, hogy jézusi lelkületet tanúsítva, Istenországa munkálása és az emberszolgálat jegyében belső egyházi életünkben, és mindenütt, ahol lehetőségünk van rá, számoljuk fel a más felekezetűekkel szembeni megalázó viszonyulásokat és az embertelen szokásokat! Mindez ne tűnjön hagyományrombolásnak, mert ilyen esetekben csak a levedleni való rossztól szabadulunk és minden értékes szokásunk megmarad. Egymás iránti tiszteletünk kinyilvánítása és a kölcsönös közeledésünk rendjén legyen ez a legkisebb lépésünk, amelyet alkalmakként nagyobb horderejűek követnek.
Beszédem végéhez érve megköszönöm a figyelmet, amivel a felekezetközi együttműködéssel kapcsolatos véleményem kifejtését követték. Befejezésül egészséges önbecsülésből fakadó és kölcsönös tiszteleten nyugvó közeledést kívánok egymás irányába, hogy a közös szolgálatban gyümölcsöző egymásra találásunk a jó Isten által áldottá váljon! Ámen.
A FENTI BESZÉDDEL KAPCSOLATOS IMAGONDOLATOK:
„Szívet nem azért adtál nekünk, hogy gyűlöljük, kezet nem avégett, hogy öldököljük egymást; tedd, hogy kölcsönösen egymás segítségére legyünk e sokszor keserves és igencsak kurta élet terheinek elviselésében; tedd, hogy a parányi eltérések, melyek nevetséges szokásaink, tökéletlen emberi törvényeink, nemegyszer esztelen nézeteink, a mi szemünkben oly aránytalanul eltérő s a Te színed előtt oly egyforma helyzetünk között mutatkoznak – ne legyenek minket szétválasztóak. Tedd, hogy e kicsiny árnyalatok, amelyek az embereket megkülönbözteti egymástól, ne gyűlöletre tüzeljenek bennünket és ne üldözésre; hogy, akik fényes nappal gyertyát gyújtanak tiszteletedre, tűrjék el azokat, akik megelégednek Napod fényével; hogy, akik fehér vásznat borítanak ruhájukra, amikor azt mondják, hogy imádni kell Téged, ne gyűlöljék azokat, akik fekete gyapjúkötényben mondják ugyanezt.” – Voltaire: Értekezés a türelemről