Egyházi beszéd húsvét III. napjára

Lk 23, 47: Amikor a százados a történteket látta, dicsőítette az Istent s azt mondta:

„Ez az ember valóban igaz volt.”

A húsvéti ünnepkörre történő, felszínességen túli ráhangolódás minden évben a gyász és az ünnep, a szomorúság és a vidámság, a bánat és az öröm átélését eredményezi. Ezekben a napokban újra és újra megmérettetnek az olyan fogalmak, mint a születés és élet, szenvedés és halál. Ezekben a napokban az élet értelmének sarkalatos kérdései vetődnek fel azok számára, akik szembenéznek vele, s ráadásul nem szálkák formájában, hanem súlyos gerendákként. Élet és halál gerendája, igazság és hazugság gerendája, megrázó életdrámák és alapvető emberi ellentmondások gerendái nehezülnek ma ránk. Ezekből ácsolt kétezer évvel ezelőtt is keresztet az idő, hogy egy végsőkig helytálló igaz embert megfeszítsenek rajta, miközben ő hajlíthatatlan akaratával és tántoríthatatlan kitartásával legyőzhetetlennek bizonyult, s ezáltal örök tanulságul szolgál a meggyőződésüket mindenkor vállalóknak.

Húsvét nemcsak megméri alapfogalmainkat – önvizsgálatra késztetve az ünneplőket –, de tartalommal is megtölti azokat, mindenekelőtt a reménység fogalmát. Hiszen követők és tagadók, közömbösek és elfogultak, áldozatvállalók és felelősség elől menekülők, a többnyire ártatlanok és a megrögzötten vétkesek várnak évről évre újéletkezdés-lehetőségre. Joggal reménykedve, mert az élet mellett a remény az egyik legnagyobb isteni ajándék. A tudatosan megélt húsvét visszaadja a reménységet: ledobhatjuk régi gúzsunk, mint a kígyók, új bőrbe bújhatunk, ha lelkünk nemcsak óhajtja ezt, de kész is a változásra. Húsvét figyelmeztet, hogy három napnál tovább reménység nélkül nem élhet gyarló emberizink. A reménykedés készségével fogadjuk hát mindig ezt az ünnepet.    

Az örökélet ünnepén alapvető reménységünk Isten gondviselésébe vetett hitünkből fakad. Eszerint: nincsen halál, csak átváltozás, hiszen van bennünk valami, amit nem lehet a sárba taposni, mint a méltóságot, vagy a jogot, amit nem lehet hat szál hitvány deszka közé zárni, mint a felbomlásra ítélt testet, aminek nem árthat sem fegyver, sem ellenségeink rosszindulata, az igazságtalanság vagy az igazság túlzásai képében, sem semmi egyéb, mert lelkünk és életünk Istentől, az ő lényéből való, és így örök. Minderről ma szerfelett alkalomszerű lenne elbölcselkedni. Elmondhatnánk például, hogy az örök élet nem időben rejlik, hanem az összhang állapotában, tehát nem idő-, hanem értékfogalom és következhetne az állítás kibontása stb. Ma nem erről lesz szó, ma az igazságról magyarázkodom. Előtte azonban hadd tisztázzunk egy kérdést, a csodaértelmezésünket illetően.

I. A húsvéti történések a ránk maradt bibliai megjelenítésben csodaköntösbe vannak öltöztetve. A Jézussal történt események magvára rakódott díszlet szó szerinti olvasatban sokak számára a lényeget jelenti, mintha csodás elemek mellékletétől valóságosabbá válna a történet és hitelesebbé az üzenet. Az unitáriusok és más felekezetű, vagy éppenséggel felekezetek feletti szabadelvű keresztények húsvét-értelmezése természetszerű, s ilyenként mentes a csodáktól. Hitünk tárgyát már csak azért sem képezhetik természetellenességek, mert szerintünk ún. csodák egyáltalában nem léteznek, csupán az emberi megismerő és felfogó képesség bír korlátokkal. Mégis: az első olvasatban csodákat hordozó bibliai részek magyarázatával a szükségesnél jóval többet foglalkozunk; értelmezésüket a húsvéti beszédet író unitárius lelkészek többsége alapfeladatául tekinti, így én is késztetést érzek a véleménynyilvánításra. (A beszéd második részében talán érdemlegesebb témáról lesz szó.)

Nehézkes gondolatok közérthető megszólaltatására készülődve hadd idézzek egy adomabeli elmés választ.

Egy bizonyos meggyőződésű személy más felfogású embertársa lelki vezetőjének hitelességét a következő kérdéssel firtatta: „ – Milyen csodát tett a Mestered?”, amire mindennél többet mondóbb választ kapott: „ – Vannak csodák és csodák. Nálatok azt tekintik csodának, ha Isten teljesíti valakinek az akaratát. Nálunk az a csoda, ha valaki teljesíti Isten akaratát.” (Anthony de Mello: Csoda) Maradjon ez hozzáfűzés nélkül. 

A húsvéti események valósághű megértése érdekében először talán meg kellene próbálnunk beleérezni abba, milyen összeomlást éltek át Jézus tanítványai nagypénteken a megfeszített mesterük kilehelése után. Hívő zsidókként „pontosan tudták”, hogy Jahve bármilyen csodát megtehet; hogy népének az egyiptomi rabszolgaságból történt megszabadítása óta újból és újból művelt megmentő csodákat; hogy ezért semmiképpen sem hagyhatja a kereszten függeni Jézust, ha fiaként szereti. És mégis hagyta ott függeni! A gondolatmenet folytatására két kiút maradt: Vagy úgy értékelték, hogy Jézus mégiscsak hamis próféta volt, ahogyan a nagytanács megítélte, és Jahve ezért határolta el magát tőle. Akkor mindaz, ami új és nem-zsidó volt tanításaiban és tetteiben, mégis hamis volt. El kell felejteni őt, és vissza kell térni Mózeshez. A másik változat: Ha Jézusnak igaza volt, akkor a valódi Isten egészen más, mint ahogy atyáik – hűen a Törvényhez – évszázadokon át hitték. Sosem avatkozik be csodákkal. Nem képes? Nem akar? De akkor mire jó egy ilyen csodamentes Isten, holott sürgősen szükségük lett volna a csodáira?

Ferde istenképek homályosítják azóta is a húsvét tényeire vonatkozó kérdést.

Utaltam arra: nekünk egyáltalán nincs szükségünk csodabizonyítékokra. Jézusra nézve is bőven elég, hogy magatartásával tanúskodott tanítása igazságáról. Azonban sokan másképp gondolják, úgy vélve, hogy Istennek csodákkal kell igazolnia magát, tehát alkalomszerűen: meg kell elevenítenie a holttestet.

Amennyiben irányadónak számít, figyeljünk Jézus véleményére, amit nem a korabeli zsidó istenkép, hanem a saját istentapasztalata alapján fejtett ki: Isten nem avatkozik be az önmaga által alkotott természeti renddel ellentétes módon, Ő már benne van (a világban), egészen természetesen. És nem mese, hanem valóság, hogy mindennel „törődik” a világunkban. Minden egyes verébbel, hát még minden egyes emberrel. Gondviselő Atyaként. – És igaz, hogy tiszteletben tartja teremtményeit, a járóképeseket hagyja futni, ahova akarnak, anélkül hogy pórázra kötné őket, engedi, hogy a gonoszok gonoszságokat tegyenek, anélkül, hogy közvetlenül beavatkoznék, sőt, még azt is hagyja, hogy ártatlan gyermekeit megfeszítsék. – De ezzel együtt igaz, hogy mindenkivel - amilyen mértékben bízik Benne - közli EREJÉT, rendkívüli (de nem látványosan csodás) erőt ad, hogy betegeket gyógyítsanak, vagy összeomlás nélkül kibírják még a keresztre feszítés szakító próbáját is. – És igaz, hogy „tapintatos”, csodamentes tartózkodása ellenére, amely gyakran gyöngeségnek, igazságtalanságnak, vagy éppen távollétnek tűnik, gondoskodóan mindent jóságos kezeiben tart. S azt, hogy mindenek felett szereti az embert, és gondoskodásával veszi körül, ezt csak az tapasztalhatja meg, aki egész szívével keresi Őt, és a sötétségben is bízik benne. Úgy vélem, egy ilyen Istenben bármelyik ember képes „természetesen bízni”, mint egy gyermek az anyjában, meghasonlások mellőzésével, anélkül, hogy vallásosságból el kellene altatnia vagy ki kellene kapcsolnia az értelmét.

Amennyiben sikerülne is elhordani a Jézussal kapcsolatos történetiséget betakaró sok évszázados törmelékből, a Mester mai tanítványaiként még akkor is előttünk áll a tulajdonképpeni munka. Az tudniillik, hogy Jézus üzenetét időszerűsítenünk kell, hiszen nem elég szó szerint ismételni olyan formában, ahogyan kétezer évvel ezelőtt Izrael leányaihoz és fiaihoz intézte felhívását. Eszerint a csodamentes Isten-Világ-összefüggésről szóló tanítását következetesen alkalmaznunk kell viszonyulásunkra a teremtéshez, amelybe ismét bele kell illeszkednünk ahelyett, hogy uralkodnánk rajta. Ettől elválaszthatatlanul kerüljön sor életvitelünknek az erkölcsi világrenddel való folyamatos összehangolására. Ez utóbbi feladatunk értelmezéséhez és tudatosításához kívánok hozzájárulni beszédem folytatásával, amikor néhány, az Igazsággal kapcsolatos gondolatot fejtek ki.

II. A most következő rész mottójaként idézett bibliai versben egy római százados minősíti Jézust. Szokásban van Jézus természetére vonatkoztatva, isteni lényegének bizonyítékaként magyarázni a szóban forgó véleménynyilvánítást. (A Máté és Márk nevét viselő evangéliumok egyenesen azt adják a százados szájába: „Bizony, Isten Fia volt ez!”)

A belemagyarázások lebontása érdekében tényként könyveljük el, hogy egy római századosra nem az utólagos krisztológia, csak az ellenfél ereje volt hatással. A kivégző osztag vezetőjeként tapasztalatból tudta, hogy a megfeszítettek, bármennyit átkozódjanak is az elején, a végén mégis csak nyomorultul összetörnek. De Jézus egészen másképp viselkedett. „Ilyen módon kiáltva lehel ki” (így hangzik szó szerint sok Márk–kézirat szövege). S ez az, ami ezt a katonát megrendíti, és erre a meggyőződésre juttatja: „Ez az ember valóban igaz volt.” Mindaz, amiről az evangéliumok ezen a helyen beszámolnak a legegyszerűbben úgy magyarázható valós történésként, ahogy az imént elhangzott: a külső helyzet és a lélektani hatás természetes összefüggéseiből, látványos csoda nélkül, egyedül a megfeszített Jézus szokatlan, de nem lehetetlen erőfeszítésének következményeiből.

Az előbbi értelmezés és mindenféle történet-magyarázat annyit ér, amennyiben a múlt példáit élő maivá téve, jó irányú viszonyulásra ösztönzi a hallgatót, nemesebb lelkiséget és az életvitel előre mutató változásait eredményezve. E célból a következőkben vizsgálgassuk, mint kulcsfogalmat, annak az Igazságnak a kérdéskörét, amelyet Jézus olyan példaadóan hirdetett és megélt.

Mi az igazság? Amint említettem, a történetbeli százados nem erről értekezett, csak egyszerűen Jézust minősítette. A felettes tisztségviselő, Pilátus sem tudta, esetleg sejtett valamit jelentéséből, de a Mester a torzítatlan létezésében megnyilvánuló Igazságról tanított – egyebek közt – az irgalmas szamaritánusról, a szegény asszony két fillérjéről, a talentumokról szóló és hasonló célzatú példabeszédeiben, a Hegyi Beszédben, vagy az elsőkről és utolsókról tett megjegyzéseiben, a jobb lator üdvösségére való utalással, közvetlenül vagy közvetve minden szavával és mozdulatával. És belátjuk, hogy a szegény asszony két fillérje nem csak az ő ítélete szerint több a gazda aranyánál, hanem tényleg. Továbbá az is elnézhető, „példának okáért”, hogy az önhibáján kívül munkaképtelen ember rendkívüli helyzetekben jogot érez egy szelet kenyeret lopni éhező gyermeke számára, de ha ugyanazt a cipót egy milliomos emeli ki a példabeli szegény ember iszákjából, „akkor annak annyi”…

 Második megállapításunk az lehetne, hogy az Igazság hasonló a Szeretethez: egyik sem fogy el, ha adnak belőle bármennyit. Olyan mint a kovász, egyre tovább és továbbadható és mindenütt megkeleszti a kenyeret. A szeretet törvénye szerint élni és Igazságban élni közösséget feltételez, melyben valamennyien teljes személyiségünkkel teljes boldogságot élvezhetünk, hiszen önmagunk és a másik szeretete között nincsen határ. Az igazság így válik közös érdekké és terebélyesedik a közösség érdekévé; olyan lámpássá, melynek fényénél helyes irányba haladunk.

Harmadszor: Erkölcsösnek lenni annyit jelent, mint igazságban élni. Úgy mérni másoknak, mint önmagunknak, úgy szeretni saját magunkat, mint másokat. Akik a legdühödtebben hadakoznak az erkölcs ellen, és a legszívesebben a szót is kivakarnák a szótárból mint meghatározhatatlant, azok értik igazán az erkölcs hajszálpontos jelentését. Csalhatatlanul érzik, hogy mikor követtek el disznóságot és mikor viselkedtek becsületesen, hogy amit tettek jogos volt-e vagy aljas. De mert jogtalan volt, és életünkben százszor és ezerszer tettünk jogtalant, mert akaratlanul vagy olykor szándékosan is letértünk az igazság útjáról, ki kellett találni valamit az elviselhetetlen helyzet ellen. Bármennyire kényelmetlen néha, az erkölcs ellen közvetlenül nem ágálhatunk és az igazság ellen sem. Ezek fölülről jönnek. Isten szeretetre teremtett bennünket, Jézus ezt tanította nekünk és e jegyben halt meg, szeretet nélkül elvadulunk és megőrülünk. Amikor igazságra szomjazunk – örökké és szívből és olthatatlanul –, akkor lényegében szeretetre szomjazunk. A másik emberére és az Övére. Például nem büntetést akarunk elkerülni, hanem azt szeretnénk, hogy a büntetést, ami jár, amelyre rászolgáltunk, igazságos bíró szabja ki. És az a bíró igazságos, aki szeret. Ilyenformán tekinthetjük az igazságszeretetet, a felismert igazság kimondásának ellenállhatatlan kényszerét az ember egyik leghatalmasabb erejű  és legmélyebben gyökerező közösségi ösztönének, amelyben magát a legteljesebben tudja kibontakoztatni avagy megtagadni. (N. L.) Kívánjuk magunknak az előbbi változatot.

            Egy következő gondolatban azt sírnám el, hogy a kortárs világi jog mennyire nélkülözi a felülről származó igazságosságot. Pedig másképpen is lehetne…

A középkori jog, nálunk I. István és I. László törvénykezése, még törekedett erre az igazságosságra. Ám az idők folyamán bizonyos társadalmi rétegek hátrányos megkülönböztetésével együtt eltűnt a tisztviselők súlyosabb felelőssége is. Az, hogy példával, mégpedig jó példával tartoznak a „lentebb” állóknak: erényük természetes kötelességük, bűnük – mégoly kicsi – az égbe kiált. Hol működnek ma olyan szellemi tényezők, melyek rábírnák az elöljárókat, köztük jelesül a közéletieket, hogy kiváltságaikért megfizessenek?…

            Az igazságot többek között az is jellemzi, hogy félreérthetetlenül kell megnyilvánulnia, igenre vagy nemre választva azt, ami mereven szétválasztható, igenlően foglalva állást a helyesnek vélt dolgok mellett, másfelől elutasítva a helytelennek tűnő dolgokat, de soha nem kétszínűen vagy határozatlanul. Amennyiben vallásosságunkat és hitünket, tehát önmagunkat komolyan vesszük, akkor nyilvánvalóan nincs jogunk az igazság-igény kizárólagosságára, de azt sem tehetjük, hogy elvhűtlenül lemondjunk a magunk igazsága megvallásáról. Vagyis nyitottság és tanúságtétel nem szabad kizárják egymást. (H. K.) Kétszeresen vigyázzunk hát arra, hogy mihez miként viszonyulunk igazságigényünkkel, ugyanis azon kapu felé tartunk, amely mögött mindenkinek egyénileg kell majd felelősséget vállalnia az előtt az Isten előtt, aki az igazságot meghatározza.

            Ő, a Teremtő értelmet, igazságra irányuló lelkiismeretet és szellemi érésre való törekvést ültetett belénk, hogy úgy közeledjünk tántoríthatatlanul az igazság felé, ahogy legrejtettebb erőink és legjobb igyekezetünk mozgósításával erre képesek vagyunk. Tegyük hát alkalmassá lelkünket arra, hogy több és mélyebb igazság költözzön belé. Igazítsuk meg életünket, hogy mindennapi megnyilvánulásaival igazságot tükrözzön. S valahányszor szükséges, menjünk elébe az igazságnak: leljünk rá és éljünk aszerint.

Most pedig engedjük az igazságért epedő, és hiányában mindig háborgó lelkünket az imádság hullámhosszán megnyugodni…. Holnaptól hátha igazságosabb, mások igazságára is méltányosan gondoló, öntudatos és reménykedő arcokat is láthatunk? Az igazságért és egymásért legalább apró, hétköznapi áldozatokra képes felebarátokat. Bár így lenne – adja Isten! Ámen. 

Az alábbi megjegyzések szerint a beszédet összeállította: Szabó László

Szövegforrások: A beszéd bevezetőjében Ferencz Imre és Bajna György újságírók húsvéti írásaiból újrafogalmazással vettem át néhány mondatot; a római egyessel jelzett részben Karl Herbst: A valódi Jézus című könyvnek a témára vonatkozó magyarázatait használtam alapul; a római kettes jelzés alattiakat Czakó Gábor: Igazság gazság című elmélkedésére építettem, közbeiktatva 1-1 Hans Küng-i, illetve Németh László-i gondolatot.