Karácsonyi beszéd

Bibliai mottó: "Amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük." (Mt 2,10)

Legyen áldott a jó Isten, aki egy újabb karácsonyt megérnünk engedett. Adjon ez alkalomból boldog ünnepet, olyant, amely nem reked meg az ünneplés külsőségeiben, hanem lélekben is megtisztít és erőt ad a "továbbiakhoz".

Többi egyházi ünnepünkhöz viszonyítva a karácsonynak van egy különleges varázsa. Sokak számára a legszebb, a legérzelmibb, legalábbis a gyermeki lelket a legmélyebben megható ünnep. Felnőttekként is, amennyiben földi korlátainkon túl, meglátjuk a betlehemi csillag színfeletti ragyogását, akkor meglehet, hogy karácsony idejére elfeledjük világi kötelékeink kínzó szorítását és a szegényes jézusi jászolbölcső fényében mindennapi szükségeink, nélkülözéseink megszépülnek – és talán még erősebbé tesznek.

A tegnap esti angyaljárás következtében, a mai napra ünneplőbe öltöztetett lelkünk számára ez a hangulat adott; árnyalását egy olyan Ady-versszak felidézésével próbálom meg, ami gyermekkorom karácsonyesti ünnepélyein énekelve, állandó és egyik legkedvesebb műsorszámunk volt. "Harang csendül,/ Ének zendül,/ Messze zsong a hálaének,/ Az én kedves kis falumban/ Karácsonykor/ Magába száll minden lélek." (Karácsony, I. versszak)

Feleslegesnek tartom folytatni a verset, mert biztosan sokan ismerik, gyermekkorukban sokan szavalták/énekelték, s ismétlem: a karácsonyi hangulat az én igyekezetemtől függetlenül is adott. Továbbfokozása csepegős érzelgősséget eredményezhet, amitől én szerfelett ódzkodom. Ehelyett, hadd emlékezzünk az életünket egyéni és közösségi vonatkozásaiban egyaránt alapvetően meghatározó, nevezetes történelmi karácsonyainkra. Nézzük meg, mit hoztak nekünk, majd azután próbáljunk levonni egy pár tanulságot és tennivalót mindenkori karácsonyunkkal kapcsolatban.

Félretéve "messzeringó gyermekkorunk világa" havas-fenyőfás karácsonyainak meghitt, családközpontú, szép emlékeit, bizony elég sok keserves karácsonyt engedett nekünk megérnünk a történelem Ura. (Meglehet, szerfelett szeret minket, s emiatt lepett meg néhányszor oly fájdalmas karácsonyi ajándékkal.)

Vonatkozó példáért visszamehetnénk az első világháborúnak véget vető 1918-ig, amikor a "béke évének" karácsonyában román megszállást hozott nekünk az erdélyi angyal. Felidézhetném a mindenkori háborús évek karácsonyát, amelyek hangulata nem szorul az én ecsetelésemre. Emlékeztethetnék a háborúk utáni utálatos nacionál-kommunista elnyomás sötét éveinek tiltott karácsonyaira, amikor az Isten háta mögött érezve magunkat, a korszak egyik hitelesen fogalmazó költőjével együtt keseregtük karácsonykor sorsunkat:

"Üres az istálló s a jászol / idén se lesz nálunk karácsony / hiába vártuk / nem jönnek a három királyok //

sok dolga van a teremtőnek / mindenkivel ő sem törődhet / messzi a csillag / mindenüvé nem világíthat //

megértjük persze mit tehetnénk / de olyan sötétek az esték / s a szeretetnek / hiánya nagyon dideregtet //

előrelátó vagy de mégis / nézz uram a hátad mögé is / ott is lakoznak / s örülnének a mosolyodnak"

(Az elhangzott, Isten háta mögött című verset Kányádi Sándor 1985-ben írta, a vörös korszak egyre sötétedő alkonyában).

Időrendileg egy kicsit visszaugorva, feleleveníteném 1956 karácsonyát is, amikor a dicsőséges októberi forradalom leverése után, a szörnyű megtorlások közepette, a szabadság újbóli elvesztéséért sírtak a magyarul érző vagy ügyünkkel rokonszenvező emberek. Az alkalmi gyászhangulatot hűen fejezi ki a kommunizmus elől Nyugatra menekült Márai Sándornak Mennyből az angyal című verse, amely megrendítő tartalmával történelmünk megannyi sorscsapásakor mondható halotti beszédnek is beillik, ezért nem hagyhatom ki egy pár kiemelt szakaszának idézését. Tehát 1956 karácsonyában vagyunk, amikor a költő a tengerentúlról, keserves karácsonyi üdvözletében azt kívánja – a világ által újból cserben hagyott – anyaországának, hogy:

"Mennyből az angyal menj sietve Az üszkös, fagyos Budapestre. Oda, ahol az orosz tankok Között hallgatnak a harangok. Ahol nem csillog a karácsony, Nincsen aranydió a fákon,

Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. Szólj hangosan az éjszakából:

Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad, Repülj, suhogj, mert nagyon várnak. Ne beszélj nekik a világról,

Ahol most gyertyafény világol, Meleg házakban terül asztal, A pap ékes szóval vigasztal, Selyempapír zizeg, ajándék,

Bölcs szó fontolgat, okos szándék. Csillagszóró villog a fákról: Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája: Egy szegény nép karácsonyfája A Csendes Éjben égni kezdett És sokan vetnek most keresztet. Földrészek népe nézi, nézi, Egyik érti, másik nem értig Fejük csóválják, sok ez, soknak. Imádkoznak vagy iszonyodnak, Mert más lóg a fán, nem cukorkák: Népek Krisztusa, Magyarország. [...]

És a világ beszél csodáról, Papok papolnak bátorságról. Az államférfi parentálja, Megáldja a szentséges pápa.

És minden rendű népek, rendek Kérdik, hogy ez mi végre kellett. Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? Mért nem várta csendben a végét? Miért, hogy meghasadt az égbolt, Mert egy nép azt mondta: 'Elég volt.'

Nem érti ezt az a sok ember, Mi áradt itt meg, mint a tenger? Miért remegtek világrendek?

Egy nép kiáltott. Aztán csend lett. De most sokan kérdik: mi történt? Ki tett itt csontból, húsból törvényt? És kérdik, egyre többen kérdik, Hebegve, mert végképp nem értik Ők, akik örökségbe kapták

Ilyen nagy dolog a Szabadság?...

Angyal, vidd meg a hírt az égből, Mindig új élet lesz a vérből. Találkoztak ők már néhányszor

– a gyermek, a szamár, a pásztor

Az alomban, a jászol mellett,

Ha az Élet elevent ellett,

A Csodát most is ők vigyázzák, Leheletükkel állnak strázsát, Mert Csillag ég, hasad a hajnal, Mondd meg nekik mennyből az angyal"

A mennyből az angyal akkor megmondta az elcsüggedt, és cukorkák helyett karácsonyfán lógó magyar népnek, és azután is minden karácsonykor biztatott minket, hogy nincs olyan gátlástalanul elnyomó világi hatalom, olyan kegyetlen tökéletességgel működő parancsuralmi rendszer, amely az embertelen szolgaságot természetszerűsíthetné és a szívek mélyéről maradéktalanul kiölhetné a szabadságvágyat. Jézusnak, a nagy lelki felszabadítónak születése mellett, a mindenkori karácsonyi csillag az előbbiekre is figyelmeztette a diktatúrákban sínylődőket. És az égi jelre, a ragyogó csillagra való figyelés nem bizonyult hiábavalónak: '56 áldozati véréből bő három évtizeddel később Magyarországon vérontás nélkül lett új élet, a határon erről pedig '89 megváltó karácsonyában hasadt meg a hajnal, hogy a hősök, elsősorban Tőkés László kiállása következtében, a bátrak és ártatlanok véréből itt is megszülessen a várva-várt szabadság.

Ezek után elnézést kérek hallgatóimtól, ha túl hosszúra sikerült a történelmi példálózás, de kötelességemnek tartottam feleleveníteni sorsdöntő karácsonyainkat, mert mostanában igencsak megcsökött az emlékezőképességünk (vagy -akaratunk) úgy általában.

Másfelől pedig, az eszményi, örömteli karácsonyaink mellett, kétségtelenül mindannyiunknak volt külön-külön is személyesen, de volt nekünk nemzetként is, közösen, nem egy fekete karácsonyunk. És ezeket sem hagyhatjuk említetlen, hiszen nem a csillagokon élünk, nem a csillagösvényen koptatjuk nap mint nap lépteinket (ott esetleg képzeletünket), hanem itt a földön állunk, próbálunk megállni két lábbal, hogy görcsös igyekezettel vagy léha felelőtlenséggel taszigáljuk mindennapjainkat az úgynevezett szebb jövő felé. Azonban hála a föld és az ég, az emberi szív és a csillagok Urának: veszendőségünkben megtartó reményekbe kapaszkodhatunk, s így nemcsak a földre és a gondokra, hanem örökösen biztató csillagokra is tekinthetünk, hogy emberi képességeinkkel azok fénye mellett igyekezzünk üdvösségünket munkálni. Nyilván a Gondviselő segítségével, többnyire az Ő akarata szerint, a karácsonykor megszületett tökéletes ember követendő életpéldája és tanítása nyomán.

Csendüljön hát a harang, zendüljön énekünk, és szálljunk magunkba legalább ilyenkor, hogy közömbösségbe vagy érzelgősségbe fulladó felszínes ünnepléseinket tegyük erőt adó és lelkünket megtisztító karácsonyokká.

Így próbáljuk átélni karácsony lényegét, ami nem abban áll, hogy Jézus ezen a napon született meg, hanem abban, hogy egyáltalán megszületett, az emberiség nagy barátjának és igaz tanítómesterének, továbbá, hogy jellemünk és cselekvő akaratunk nyomán bennünk is bármikor megszülethet. Ő, aki elsősorban a szegények királya volt, de ugyanakkor a gazdagoké is; aki nem nézte a bőr színét, a ruha márkáját, a derék vékonyságát, vagy az értelem csiszoltságát, hanem a belsőt szerette: a lelket, és az igazán szükséges elérésére igyekezett rávezetni embertársait. Ennek rendjén ő a legmélyebb alázattal, ugyanakkor a leghatékonyabb erőteljességgel munkálkodott Isten országa földi viszonyainak megvalósításáért. Jelleme alázatosságára rávilágít az, hogy nem kereste az akkori vezetők kegyét, hanem egész egyszerűen megfogta a leprások kezét és felemelte őket; működése erőteljességét pedig jellemzi a templomot céltalanul használó kufárok ostorral történt kikergetése (is). Erre a Jézusra tekintsük hát példaképként karácsonykor, és ne keressük őt a csillagok között vagy a mindenkori ünnepek cifraságában, mert sokkal közelebb áll hozzánk. Szellemisége bennünk is tetten érhető, hatása általunk is megteremthető, hiszen az ott van, ahol a tiszta szív, a feltétlen jószándék és a másokért élés akarata munkálkodik. Hozzá hasonlóan éljünk hát másokért, munkálkodjunk a közjóért; a karácsonyi csillagok örökös újragyújtásához, a hajnalok reményteljesebb hasadásához mi így járuljunk hozzá, hogy amikor majd egyszer életünk elveszti ezt a földi színét, lelkünk szégyenkezés nélkül kerüljön vissza a csillagok közé, gondviselő jó Atyánkhoz. Ezt üzeni ezen a karácsonyon nekünk – mennyből az angyal. Ámen.

Homoródalmás / Kolozsvár, 1997 karácsonya Szabó László