Húsvét és nagypéntekek közötti útravaló

            A húsvéti ünnepkörre történő lelki ráhangolódás minden évben a gyász és az ünnep, a bánat és az öröm átélését feltételezi. Ezekben a napokban újfent mérlegre kerülnek emberi tudatunk kulcsfogalmai: az élet, reménység, szenvedés, halál. Nézzünk hát szembe létünk értelmének sarkalatos kérdéseivel, mert azok előbb-utóbb „ünneptelenül” is felvetődnek, és akkor már úgysem lesz kiút...

            Húsvét nemcsak megméri alapfogalmainkat – önvizsgálatra késztetve az ünneplőket –, de tartalommal is megtölti azokat, mindenekelőtt a reménység fogalmát. Bizony, szükségünk van erre, hiszen hívők és tagadók, elfogultak és közömbösek, áldozatvállalók és felelősség elől menekülők hada vár évről évre a megváltozás és az újrakezdés lehetőségére. Tegyük, hozzá: joggal reménykedve, mert az élettel együtt a remény az egyik legnagyobb isteni ajándék. A tudatosan megélt húsvét visszaadja a reménységet: ledobhatjuk régi gúzsunk, mint a kígyók, új bőrbe bújhatunk, ha lelkünk nemcsak óhajtja ezt, de kész is a változásra. Húsvét figyelmeztet arra, hogy három napnál tovább reménység nélkül nem élhet az esendő ember. A reménykedés készségével fogadjuk hát mindig ezt az ünnepet!    

            Az örökélet ünnepén alapvető reménységünk Isten gondviselésébe vetett hitünkből fakad. E hit szerint nincsen halál, csak átváltozás, hiszen van bennünk valami, amit nem lehet sárba taposni, mint a méltóságot vagy a jogot, amit nem lehet hat szál deszka közé zárni, mint a felbomlásra ítélt testet, s aminek nem árthat sem erőszak, sem ellenségeink rosszindulata – az igazságtalanság vagy az igazság túlzásai képében. És nem árthat semmi egyéb, mert lelkünk és életünk Istentől való, az ő lényéből származik, és így örök. Az élet folytonosságának hitéről e helyen is hosszasan el lehetne bölcselkedni. Most azonban nem ez következik, hanem nagypéntekről lesz szó, mert húsvét lényegének megragadása a nagypénteki dráma átélésével kezdődik.

            Nagypéntek tanulságát – és bármelyik vallásos ünnep lényegét – csak úgy tudjuk igazán megérteni, ha képesek vagyunk a jelenben is lelkileg átélni az eredeti eseményt. Gyermekkoromban, akárcsak a másokéban is, ez úgy történt, hogy a nagypénteki események templomi felelevenítése, Jézus szenvedéstörténetének előadása mindig szomorú lelkiállapotot eredményezett. Bár tudtam, hogy két nap múlva húsvét következik és feltámad az igazság, ha történetesen nem támadna fel, az örök értékek felsőbbrendűségén akkor sem ejthet csorbát egy szerencsétlen keresztfa… Mégis, a maga egyszeriségében fájt Jézus halála, és úgy fájt, mintha jelen időben feszítették volna meg. A tökéletes jóságot, a teljes ártatlanságot és az önfeláldozó szeretetet láttam keresztre szegezve Jézusban, ugyanakkor önmagunkat, legalábbis jobbik valónkat éreztem meggyalázva, kereszten függeni Jézussal együtt. Gyermekkoromban képes voltam titkon még könnyezni is az égre kiáltó és elfogadhatatlan nagypénteki gazság miatt.

            Ilyenféle érzelmi azonosulás nyomán, azóta már inkább értelemmel és hittel keressük a kereszthordozás lényegét, hogy – megértve azt – mindennapi keresztjeink elviselhetőbbé váljanak. Így nagypéntek gyászát nem azért elevenítjük fel évről évre, hogy húsvét örömét előlegben valamiképpen megrontsuk, hanem hogy az kiteljesedhessen. A nagypénteki példa és gyász önmagában is érték; mondhatni: erőt adó gyász.

            Az igaz ember (Jézus) és általában az igazság pillanatnyi keresztre feszítése számunkra nem a halált és a véget jelenti, hanem az igazságtalanság időleges megnyilvánulását, például azért is, hogy az előbbiek győzelmét még diadalmasabbá tegye. Nagypéntekek nélkül nincsenek igazi húsvétok: a megaláztatás, a kitaszítottság és a szenvedés megtapasztalásával teljesebben gazdagítanak minket a mindenkori felemelkedések.

            A csütörtök éjjeli és a nagypénteki dráma részletei valamilyen formában az emberi lét örök velejáróira emlékeztetnek: gyengeségeinkre és kiszolgáltatottságunkra, illetve – másfelől – reményeinkre és az emberi méltóságra. A következőkben elevenítsük fel a szenvedéstörténet néhány meghatározó mozzanatát, és próbáljuk magunkra vonatkoztatni tanulságait.

– A példamutató életével és meggyőző tanításával „hódító” Jézust az akkori zsidó vallásos vezetők el akarták veszejteni; érdekükben állt. Tervükhöz kapóra jött az egyik tanítvány áruló készsége... Júdássors a miénk is, hiszen eszméink és elveink pénzért vagy más érdekből történő megtagadása sokszor nekünk sem okoz különösebb gondot, és barátaink, bajtársaink részleges cserbenhagyása is szinte mindennapos, ugyanakkor különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül vagyunk képesek hátat fordítani az elesett és segítségkérő ismeretleneknek. Mellesleg árulás: a más nemzetiségű helytartó (Pilátus) szabadon bocsátotta volna az elárultat, azonban honfitársai kíméletlenül „feszítsd meg!”-et kiáltottak. (Úgy néz ki, már akkortájt is dívott egy ilyenfajta nemzeti „összetartás”.)

– A nagypénteki történetben egy másik gyengeségi tényező a kitartás és az akarat hiánya. Jézus legmegrázóbb élethelyzetében, közvetlenül elfogatása előtt gondviselő Atyjához fordult, és gyötrő imádságban készítette lelkét a végső megpróbáltatásra. Ebben az utolsó előtti imádságában egyedül maradt, ugyanis az együtt-virrasztásra felkért tanítványait mindegyre elnyomta az álom… A fáradtság, az önfegyelem hiánya, illetve az alvás rossz útravalók a megpróbáló élethelyzeteinkhez, mert érdemleges jelenlétünk megszűnését eredményezhetik. Ettől már csak egyetlen lépésre van a végzetes mulasztás, vagyis a „kísértés gyöngeségébe esés”, amely rendszerint visszafordíthatatlan következményekkel jár.

– Fölöttébb példaértékű Jézus szenvedéstörténetében az embertelen bánásmódnak, a szörnyű megaláztatásoknak emberi méltósággal és türelemmel történt elviselése is. A levetkőztetés, az arcul ütés és -köpés, a csúfság jelének számító töviskorona és bíborpalást, a megvesszőztetés, a kínzó szomjúságra felkínált ecet türelmes elfogadása hordozza a jézusi példa hitelességének mélységét. Valódiságát pedig az pecsételi meg, hogy egyféleképpen kinyilvánította a mélyen emberi érzést, az egészséges halálfélelmet is. Így kéri, hogy amennyiben lehetséges, múljék el tőle a keserű pohár, de végső soron ne az ő, hanem az Atya akarata érvényesüljön. Nyilvánvaló, hogy ez és a megrázó „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” kérdés sem megtorpanást vagy hitbeli fogyatékosságot jelent. Még csak nem is számon kérő jajkiáltás volt ez, hanem a testiséggel számolni kénytelen ember ösztönös segítségkérése a végső megpróbáltatásban. Jézusnak a – Lukács feljegyzésében ránk maradt – végszava ezt látszik igazolni: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet” – sóhajtott utolsót Jézus, és ezek ma is a hittel haldoklók és a gondviselő Istenhez kerülés tudatával meghalók reménységének alapszavai. Azok búcsúszavai, akik számára a halál utáni folytatás, az öröklét már nem csak hit kérdése, hanem bizonyosság. Bárcsak tudnánk majd mi is halálunk óráján ennyire hinni!

            Húsvéti, illetve nagypénteki elmélkedésem összegzéseként ismételten azzal „nyugtatom” magunkat, hogy a szenvedés ilyen vagy olyan formáját senki nem kerülheti el. A szenvedés tudatos és értékteremtő vállalására azonban csak az a személy képes, aki hiszi, hogy nem itt a földön teljesül be a szenvedéstől mentes élet, viszont a szenvedés már itt is teljesebb életre segíthet. Feltéve, ha a szenvedés „beavatása” által valamelyest ráérzünk az élet igazi alapjaira és értékrendjére, s ebből megtanuljuk nemcsak azt, hogy örömmel éljünk, hanem azt is, hogy méltóságteljesen szenvedjünk, ha muszáj, és jobb reménységgel haljunk meg.

            A halálon győztes Jézus végső üzenete fogalmazásomban a következő lenne: a lélek halhatatlansága mindenkit megillet, mert az nem érdem, hanem isteni ajándék, de itt a földön csak az részesül az örök élet áldásából, például a lelki béke, a nyugodt szív és reményteljes jövőkép örömeiből, aki tudatosan vállalja a nagypénteket is, valahányszor azt a helytállás, a lelkiismeret, a kitartás és a hűség megköveteli. Azt kívánom mindannyiunknak, hogy a jó Isten – akarata szerint – óvjon minket a felesleges nagypéntekektől, oltalmazzon mindenkit az értelmes és értelmetlen szenvedéstől. S ha mégis megpróbáló nagypéntekek jönnek, ha nem kívánt napok támadnak ránk és kibírhatatlannak tűnő események keserítenek meg, akkor a Jézus példájára való gondolás szegődjön segítségül hozzánk. Legválságosabb élethelyzeteinkben, amikor úgy tűnik, hogy már – vagy még – nincs megoldás, bizonyuljon ez is továbblépésre ösztönző erőnek.

Szabó László

Megjegyzés: A „nagypénteki” részt Rónay György gondolatainak felhasználásával írtam.