Pünkösdi beszéd

Bibliai alapgondolat: "Amikor ezt hallották, mintha szíven találták volna őket, ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: Mit tegyünk, atyámfiai, férfiak?" - ApCsel 2,37

Mi, unitáriusok pünkösdkor – röviden, Káténk szerint fogalmazva – a lélek diadalát és az egyház megalakulását ünnepeljük. Az első pünkösdkor diadalmaskodott a lélek, hogy az embereket Isten országa felé vezérelje és segítse, megalakult az egyház, hogy Jézus követésére buzdítson – utat mutatva ezáltal az üdvösségre –, az erre igyekvőket segítse, felkarolja és egyesítse, de nem azért, hogy tagságát megmentse a kárhozattól, a puszta odatartozás alapján.

Az eseményekről az Apostolok Cselekedeteinek első részei tudósítanak. Lukács, a szerző, számunkra érthetően, a kívülállók számára talán csodaízűen örökítette meg, hogy mi is történt a Jézus halálát követő első nagy zsidó ünnep, az aratás ünnepe táján.

A tizenegy tanítvány a Mesterük keresztre feszítése következtében rajtuk úrrá lett félelemből kezdett felocsúdni, fásultságából magához térni, tehetetlenségéből talpra állni. Először is "szívvel és lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban". Azután Júdás helyébe megválasztották az új tanítványt, Mátyást, tanúként Jézus igazságának a feltámadására. Ekkor már százhúsz főnyi sokaság vette körül őket, akik szintén érezték, hogy "bizony, ez az ember igaz vala", és erről az igazságról bizonyságot tenni számukra is kötelesség. Amikor pedig eljött az aratás ünnepe és kitöltetett a szentlélek, Péter nagyhatású beszéde nyomán háromezer ember keresztelkedett meg, letéve az első keresztény gyülekezet, s ezáltal a keresztény egyház alapját. Estére a hívő férfiak száma ötezerre emelkedett. (Ez a mag nőtt tovább két évezred alatt, sokszor erőszakos terjeszkedéssel, a megkeresztelt tömegek lelkiismereti szabadságát semmibe véve!, napjaink körülbelül másfélmilliárd embert számláló keresztény táboráig.)

Visszatérve az első pünkösd eseményeihez, ezekből egy olyan mozzanatot emelek ki, amely lehet, hogy felületes bibliaolvasáskor figyelmünket elkerüli, de amely nélkül az egyház megalakulásának szép történetét ma nem ismernők – létezés hiányában. Egy kérdésről van szó: "Mit tegyünk, atyámfiai, férfiak?" - kérdezte Péter hallgatósága a szónoktól és az apostoloktól. "Mit tegyünk?" – tették fel a kérdést úgy, hogy ezzel kimondták azt is: Az isteni erő reánk is kitöltetett, s ezzel készek vagyunk hitünkről cselekedetekkel is bizonyságot tenni, s ha kell, a halált is vállalni. Ilyen tettre kész elhatározással keresztelkedtek meg, és így tettek bizonyságot később, hogy ők is az elpusztíthatatlan igazság tovább éltetői.

A régi római birodalomban egy kívülálló személy meglátogatott egyszer egy őskeresztény gyülekezetet. Amikor visszafelé tartott az istentiszteletről, azt mondotta: "Úgy érzem, ezen emberek között valóban ott volt az Isten." Nem tudjuk többistenhívő vallomása-e ez, s ha igen, milyen istenre gondolt, de nem is ez a fontos. A lényeges a következő: az őskeresztények között és körül egy olyan szeretetteljes légkör alakult ki, hogy, aki ennek bűvkörébe került, az Isten közelében érezte magát.

A kétezer éves példa elgondolkoztat és vádol: közöttünk vajon itt van-e Isten? Ha egy messzi tájról, más vallású és a miénktől eltérő kultúrájú környezetből származó ember beállítana közénk, nem ide a templomba, ahol egy rövid ideig ünneplőbe öltöztetett lélekkel "tűrjük" egymást és az istenközelséget, hanem hétköznapjainkba, vajon megérezné-e a szeretetünk kinyilvánítása által az istenközelséget? Vajon hazatérve elmondhatná-e: olyan embertársakat ismertem meg, akik bár mást Tanítót követnek, és más utakon járnak mint mi, de ugyanoda igyekeznek, Istenhez.

A válaszon való gondolkodás előtt felelevenítem nemzetünk történelmének egyik szomorú, de következményeivel példaadó pillanatát:

1241-ben a tatárok feldúlják országunk nagy részét, óriási pusztításokat hagyva maguk mögött. Az ország ezt követő helyzete, a megmaradt nép lelkiállapota hasonlítható a Jézus-követők húsvét és áldozócsütörtök, illetve pünkösd közötti reményvesztett, bátortalan állapotához, és tudjuk, hogy akkor is volt néhány, a fél lábbal sírban levő hazájáért aggódó magyar, akik ajkán megismétlődött a már ezerkétszáz éves kérdés: "Mit tegyünk?" És halljuk IV. Béla királyt, amint parancsot ad az újrakezdéshez: Temessük el halottainkat, takarítsuk el a romokat, építsünk újra mindent; lássunk munkához haladéktalanul, mert, bár nagy a gyász és a szenvedés, könnyekből jövőt építeni nem lehet! Szomorú, de ugyanakkor példaadó, amint elődeink István király országépítő munkáját, a tatárvészt követően újabb alkalmakkor is kellett gyakorolják.

Számunkra ez az örökös újrakezdés és felemelkedés pünkösd egyik legnagyobb tanítása. Ezen példák követéséhez fel kellene fedeznünk és élnünk kellene a bennünk lakozó, lelkesedésre lobbantani bármikor képes isteni erővel: a szentlélekkel. Hogy élünk-e vele, az tőlünk függ! Tőlünk függ, hogy Isten országának építőivé válunk-e, vagy céltalanul, lelkesedés nélkül tengetjük el életünket. Tőlünk függ, hogy az isteni erő segítségével mutatunk-e fel olyan tetteket, amelyek alapján Jézus rólunk is elmondhatta volna: "Nem vagy messze az Isten országától." Tőlünk függ, hogy nemes ügyekért tudunk-e úgy lelkesedni és tenni, mint szülőföldünk legnevesebb ismerője és leírója, Orbán Balázs, akiről Victor Hugo barátja megjegyezte, hogy “kétszáz, hozzá hasonló lelkesedésű emberrel megdönthettük volna a császárságot”.

A pünkösdi történet ilyen lelkesedésre buzdít. Ne késlekedjünk, ne tétovázzunk így élni egy pillanatig sem. Mert az elmulasztott alkalmak lehetőségként nem ismétlődnek meg, esetleg bosszút állni térnek vissza, lelkiismeretünket vádolva.

Bizonyára mindnyájan ismerünk embereket, akiknek a csüggedés és reményvesztés legaljáig kellett eljutniuk, "lelkileg össze kellett törjenek" ahhoz, hogy egyetlen, hitet és akaratot magában foglaló, Isten erejének a segítségével végrehajtott ugrással felemelkedhessenek. Hallhattunk olyan esetekről, amelyekben korábbi életükben istenfélelmet és szeretetet nem ismerő emberek a klinikai halál állapotába kerültek. Az ennek következtében halálközeli tapasztalatot szerzett, s ezáltal az istenközelség boldog érzésében részesült emberek mindegyike a felépülés után teljesen új minőségű, szereteten alapuló életet kezdett. A közelmúltban átéltünk egy népfelkelést (1989 decemberében), amely kirobbanásának lényeges oka az volt, hogy az állampolgárokra nehezedő elnyomás kezdett elviselhetetlenné válni. De miért kell megvárnunk mindig a huszonnegyedik órát, miért kell a végletekig tűrnünk a megaláztatást, miért kell nekünk határhelyzeteket súrolnunk, amikor tudjuk, hogy érintésük maradandó károkat okozhat? Miért kell nekünk kifeszített húrokat pengetnünk, amikor tudjuk: ha elszakadnak, nem lesz többé újrakezdés és felemelkedés?

Meg kell értenünk: az isteni erő nemcsak ezeken a mélypontokon és határhelyzetekben van velünk, bár itt nyilvánul meg a leglátványosabban, hanem egész életünkben. Éljünk hát vele, és “üssön ki” rajtunk is a "mit tegyünk?" lelkesedése, tenni akarása.

Végül, adjunk hálát ismételten a jó Istennek, hogy egy újabb pünkösd ünnepén eljöhettünk őseink templomába, puszta létünkkel bizonyítandó: még élünk, az élet nehézségei, ellenségeink gyűlölete és saját tehetetlenségünk még nem győzött le, az időnkénti meg nem értést vagy megaláztatást még felemelt fejjel tűrjük, kicsinyességünkben és esetleges középszerűségünkben is sikerül felcsillantanunk az őrzésre ránk bízottakat, s az ajándékba kapott tehetségeinkkel néha másoknak is örömet tudunk szerezni! Így jöttünk ide, de távozzunk az első keresztények "mit tegyünk" lelkesedésével! Azzal, amellyel pünkösd ünnepe után kiálltak az élet porondjára, és ott is bizonyították keresztény mivoltukat. Kérdés: hozzuk hasonlóan képesek vagyunk-e bizonyítani, látható és éltető jelét tudjuk-e adni a következőkben annak, hogy a szentlélek bennünk és általunk is munkálkodik, hogy mi is a megkereszteltek, a Jézust követők közé tartozunk, hogy pünkösd számunkra több mint puszta emlékünnep, ünnepi istentiszteletünk nemcsak szokás és képmutatás, pünkösdi imánk pedig őszinte volt és nem hamis áldozatként felcsillantott szóáradat? Próbáljunk elkövetkező életünkkel igenlő választ adni az előbbiekben feltett kérdésekre! Kérjük a jó Istent, hogy ez sikerüljön. Ámen.

Kolozsvár, 1994. április 14. (átfogalmazva 1999-ben) Szabó László