Bibliai alapgondolat: "Az Isten pedig nem a holtak Istene, hanem az élőké. Mert az ő számára mindenki él." (Lukács: 20,38)
Kedves testvéreim! Beszédem alapgondolatából talán sejtettétek, hogy a következőkben valami nagyról, félelmetesről, az emberi képzeletben fekete-kaszás királyként megjelenő halálról lesz szó. Azt próbálom értelmünkkel hálóba fogatni, amit általában még hitünkkel is nehezen érünk fel.
Számunkra a halál érthetetlen, titokzatos dolog; róla beszélve rémisztő, szörnyű minták lebegnek a szemünk előtt, s emiatt taszító még a gondolata is. Pedig a halál - így a mi halálunk is - természetes és elkerülhetetlen, "…mert elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak…"/Zsid 9,27a/, a Héber levél tárgyszerű megfogalmazásával élve. Elkerülhetetlenségének tudatában, számunkra a kérdés nem úgy tevődik fel, hogy elfogadjuk-e vagy sem, hanem csak értelmezése felől, a nézőpontéból, amellyel közelítünk hozzá: hittel vagy hit nélkül, továbbá ahogyan felfogjuk: mindennek véget vető korlátként vagy nyitott kapunak, amelyen természetes az átmenet egy új, Istenhez közelebbi létformába.
Mai beszédem tárgyául azért választottam a halált, mert vele általában a temetések szomorú és fájdalmas alkalmaival találkozunk, amikor is a gyász súlya alatt csak az eltávozottra gondolunk és az utána maradt űrt próbáljuk kitölteni: emlékekkel, hittel, szeretettel. Ezért éreztem szükségesnek egy ilyen alkalommal is szembenézni vele, bár tudom, sokaknak most is Ők jutnak eszükbe.
Az eddig elmondottak alapján fogalmazom meg beszédem célját: hitet ébreszteni és nem a halált magyarázni. Hiszen a halál a maga kegyetlen valóságában szinte teljesen magyarázhatatlan. Ennek kapcsán egy történet jut eszembe, amelyben egy fiatalember váratlan és megrendítő halálhírével falutársai elmennek a nagy megbecsülésnek és köztiszteletnek örvendő "falu bölcséhez" s megkérdik tőle, mivel magyarázza a hirtelen halált. A "szinte mindentudónak" tartott öregember hírnevéhez méltón válaszol: "Minden ember kicsi ahhoz, hogy a halált magyarázza." Érezzük a válasz semmitmondó, de mégis a legbölcsebb: mert ki mondhatna közülünk többet és okosabbat az emberi életekbe váratlanul belevágó halálról, a kifürkészhetetlen isteni útnak ezen szomorú állomásáról ?
Mielőtt elkeserednénk emberi tudadatlanságunkon, korlátoltságunkon, megjegyzem: nekünk mégis van valakink, akihez bármilyen kérdéssel fordulhatunk, mert példájával mindenben eligazít és tanításával ez esetben is felvilágosít. Ez a valaki Jézus, aki még a halál erejét is megtörte azáltal, hogy evangéliumával "világosságra hozta az elmúlhatatlan életet” /Tim 1,10b/.
Az ő tanításához fordultam, amikor a halálról készültem beszédet írni és a Biblia lapjain rátaláltam arra a versre, amely számomra ebben a tekintetben a legtöbbet mondó: "Az Isten pedig nem a holtak Istene, hanem az élőké. Mert az ő számára mindenki él."
A beszédem alapgondolataként elhangzott két rövid mondatot Lukács evangélista Jézus-mondásként idézi; az első mondat Máténál és Márknál is megtalálható, szintén Jézusnak tulajdonítva. Mindhárom esetben feleletként hangzik a feltámadást tagadó szadduceus ellenségeinek, akik éppen a feltámadás mikéntjéről szóló kérdésükkel akarták próbára tenni őt. Azonban válasza eligazít minden Jézus-kísértőt és minden halálfélelmével önkísértő, gyötrődő embert.
Testvéreim, valamilyen formában mi is szembesülünk - és nemegyszer - a személyes halál gondolatával. Ilyenkor szoktuk feltenni magunknak a kérdést: vajon meghalok én is? Mert bármilyen nagy fájdalommal, de muszáj tudomásul vegyük szeretteink halálhírét. Azonban azt, hogy egyszer minket is kivisznek a temetőbe, tudatunk egyáltalán nem akarja megemészteni. S valahányszor így vívódunk a személyes halál gondolatával, a szembenézésből vagy győztesen kerülünk ki a jézusi hitünk segítségével, vagy vesztesen, halálfélelmünk által legyőzetve. Valahányszor alulmaradunk - uralma alá kerülve ennek a félelemnek és rettegve az elmúlás gondolatától -, mi süket fülekkel állunk Jézus szavai előtt, pedig ő azzal biztat, hogy a teremtő és gondviselő Istenünk előtt nincsenek holtak, "mert az ő számára mindenki él". Mindenki: mind e földön élők és napjaikat taszigálók, mind az ő csendes, szenvedés nélküli országába eltávozottak. De mi nem hiszünk neki, mert a kicsi hitünk, ami van, arra a kegyetlen Úr-istenre tekint félelemmel, aki elrendeli a halált, és nem azt a gondviselő jó Istent reméli, aki azután magához veszi lelkünket.
Vajon miért félünk a haláltól? Tudatunkban a gondolata miért társul mindig a félelemmel, amikor például azokra a szegény szenvedőkre is gondolhatnánk, akiknek lehet, hogy éppen a megváltást jelenti? Miért nem merünk szembenézni vele, és olyan szemmel, amellyel egyik nagy írónk egyenesen a legjobb királynak nézi és láttatja: "…Pedig a halál a legjobb király: nem kétszínű és nem hízeleg, hanem adja az örök nyugalmat. Az ő országa csendes: a jókat megtartja, s a gonoszokat megjavítja." /Tamási Áron: Ôsvigasztalás/ Érezzük ebben a felfogásban már nem is halál ez, hanem jóféle pihenés: mi a végnek szoktuk mondani, de egyáltalán nem elmúlás ez, hanem folytatás. Természetesen képletesen értelmezzük az előbbi megszemélyesítést, és tudjuk, hogy a képmutatás nélküli, örök nyugalmat és békességet adó jó király nem a halál, hanem nagyobb annál. Ő a halálnak is ura, mert ő az Élet Istene. Az Élet pedig mindig erősebb, mint a halál; ez utóbbi sohasem győzi le és nem semmisíti meg az életet, csak változtat rajta: megnyilvánulási formáin. Ezt az élet-istenképet tanítja nekünk Jézus és mellette tett tanúbizonyságot halála közelében is, amikor lelkét az ő kezébe ajánlotta.
A halál méltóságteljes és félelem nélküli fogadására Jézus mellett példaként elődeinkre is felnézhetünk. Ők még tudtak így meghalni, mert bátrak voltak és hittek ! A következőkben egy elbeszélés rövid részletét idézem, amelyben az író 94 éves nagyanyjával beszélget a halálról:
- "Foglalkozik-e sokat a halállal?
- Jó volna, fiam, ha csak foglalkoznék, de benne vagyok...!
- S mit tud róla?
- Mit tudhassak! Testemet elvesztem, azt az egyet tudom …" - és folytatja helyette az író: "De benne van a hangjában, hogy ezt nemcsak tudja, hanem lélekben már oda is adta. A hit már nem gyógyír neki, hanem a megfogható bizonyosság képében áll. Igen, átadta neki az uralmat." (Ti. az örökélet hitének.) /Tamási Áron: Szülőföldem/
Jézusra és az ilyen erős hitű elődeinkre való felnézésre, az ezáltali hiterősítés miatt, nagy szükségünk van: nem másért, hanem saját érdekünkben. Személyes halálfélelmünket másképp nehezen győzhetjük le.
De erre a halált legyőző hitre még nagyobb szükségünk van a koporsók mellett. Hogy valahányszor odakerülve gyászt meghaladó hittel állhassunk meg, először is hinnünk kell azt, hogy az eltávozottaknak csak a hiányuk fáj és nem a nemlétük; hinnünk kell abban, hogy szülő és nagyszülő, gyermek és ismerős, az embert egy egész életen át elkísérő barátok, egyszóval az "elmenők", mind ugyanoda tértek haza: az Élők Istenéhez! Ismétlem: csak elmenők ők, és nem holtak, hiszen élnek!
Ha ilyen hitre teszünk szert, bár amíg élünk, mindig siratjuk emléküket, mardosó hiányukat, de könnyeink már nem lesznek annyira szomorúak. Ilyen hittel lesz erőnk a Halottak Napját, a rájuk való emlékezés mellett, mindazon lelkek ünnepének tekinteni, akik Isten szeretetének teljességében, vagy ahhoz közel vannak. És lesz erőnk a sírkövükre ráírni az "elmentek" mellé azt is, hogy "hazamentek", mert akihez mentek, "nem a holtak Istene, hanem az élőké". Az ennyire erős és mély hit mindenkor segít elviselni a gyászt: nem felejtetni akarja a szomorú eseményt (hiszen azt lehetetlen is lenne!), hanem élni és imádkozni tanít a fájdalomban… Élni és túlélni, új reményekbe kapaszkodni segít az örökélet hite.
Testvéreim! A síron túli élet milyenségével általában nem, a halálunk után történő erkölcsi igazságszolgáltatás kérdésével ez alkalommal nem foglalkozom. Bízzuk mindezt az igazságos jó Istenre!
Más vallások erre vonatkozó színes leírásaival és az Újszövetség szó szerint értelmezett testi feltámadás-üzenetével, vagy Pál apostol lelki testre szóló feltámadás-fejtegetésével kapcsolatban is csak annyit tanácsolhatok: hitünk átléphet abba az új világba, de képzelőerőnk itt marad! Nekünk nincs időnk képzelődni, nekünk hinnünk kell és főleg: hitünket cselekvő szeretetre váltani! Jézus erre tanított minket.
A következőkben beszédem mondanivalóját próbálom összefoglalni néhány gondolatban:
- A földi élet befejezése a megpróbáló testi szenvedés és a hátramaradottakra gondolás keserűsége felett lehet szép is, ha a halál múló pillanatán túl, a hit bizonyságában az örök szeretet fénye eloszlatja a halál komor sötétségét.
- Halott ember nincs, csak a halálon - mint egy kapun - átment, mert akihez megyünk, az az élet Istene, és "az ő számára mindenki él".
- A halál után új életre ébredünk, örökre, ahol nem ér többé ütés és szenvedés, fájdalom és megaláztatás, de ahol valamilyen formában számon kérik földi életünket: szándékainkat és cselekedeteinket, mulasztásainkat és gondolatainkat.
- Jézus egy olyan gondviselő Atyával ismertet meg minket, akinek szeretete mindig sugárzik felénk; csak tőlünk függ, hogy felfogjuk-e a felénk jövő biztatását: ne féljetek, mert gondom van és gondom lesz reátok mindörökké: halálon erről és halálon túl egyaránt!
Ha a benne való hitünk erős és hiteles, kiszorít belőlünk minden aggódást és félelmet személyes halálunkat illetően. Nincs más hátra számunkra, mint biztatása mellett parancsaira is figyeljünk: legyünk jók és szeressünk, amíg itt élünk a földön, mert így halálunkkal nemcsak ismerőseink lelkének hajlékában kerít helyet magának a szeretetteljes emlékezés, hanem a jó Isten örök birodalmába is nyugodt és tiszta lélekkel térhetünk haza.
Adja ő, hogy úgy legyen! Ámen.
Kolozsvár, 1994. november 24. Szabó László
Ima a fenti beszédhez:
Gondviselő Istenünk, szerető édes jó Atyánk!
Hálát adunk neked gondviselésedért, hogy a veled való találkozásnak egy újabb alkalmát megérhettük. Ez alkalommal kimondottan az örökéletbe vetett hitünket szeretnénk megerősíteni, amihez kérjük a Te segítségedet, mert bevalljuk: egy kicsit félünk a haláltól. Azonban félelmünk oka nemcsak a Te halál utáni gondviselésedbe vetett hitünk gyengesége, és nemcsak a síron túli élet milyenségéről való általános tudatlanságunk, továbbá a Te igazságosságodban sem kételkedünk, ami függvényében veszed magadhoz lelkünket testünk elhagyása után. Mi elsősorban nem benned kételkedünk, hanem többnyire ezt a földi életünket sajnáljuk, amit már úgy megszoktunk. Ettől az élettől nehéz a búcsú, amelyben emberségünket olyan szépen megélhetnénk, de ellenkezőleg annyiszor megtagadjuk azt, s vele együtt Téged. Kérünk hát: bocsásd meg nekünk vétkeinket, s tudatosítsd bennünk földi életünk egyedi és megismételhetetlen voltát, továbbá azt, hogy ez az életünk összefügg a másikkal, a halált követő új élettel. A tudatosítás mellé adj erős hitet olyan életvitelt folytatnunk, hogy megtorpanásokkal és visszaesésekkel bár, de haladjunk feléd. Segíts felismernünk, hogy a halál nem állapot, amely nemlétként teljes ellentéte lenne az életnek, hanem csak egy múló pillanat műveként küszöb, egy másik, hozzád közelebbi életformába való átmenethez. Add, hogy e felismerés hitté váljon bennünk, s e hittel ne csak mi vigasztalódjunk, hanem másokat is vigasztaljunk, megérzett szeretetednek ne csak mi örüljünk, hanem másokkal is megosszuk azt.
Istenünk, a következőkben gondolataink a halál körül fognak keringeni. Azt próbáljuk értelmünkkel hálóba fogni, amit még hitünkkel is nehezen érünk fel. Bocsásd meg, ha netán olyanról próbálunk bizonyságot tenni, ami a Te dolgod és most még nem a miénk. Mert még csak e földi életünk a miénk és a Te szereteted, amely, hisszük, hogy mindörökké összeköt veled, a halál utáni új életben is. Addig is segíts járni e szeretet útján, hogy közelebb kerüljünk hozzád, egyre közelebb. Ámen.
Kolozsvár, 1994. november 24.
Megjegyzés: a fenti imához és a hozzá tartozó beszédhez az Unitárius Énekeskönyv 57., 35., valamint 273. számú énekei is találnak.