Mert nem beszédben áll Istennek országa, hanem erőben,

vagy: sok beszéd szegénység

 

  „Akkor áldotta Dávid az Urat az egész gyülekezet előtt, és ezt mondta: Áldott vagy te, Uram, ős­atyánknak, Izraelnek Istene, öröktől fogva mind­örökké! Tied, Uram, a nagyság, a hatalom és a fenség, a ragyogás és a méltóság, bizony minden, ami a mennyben és a földön van! Tied, Uram, az or­szág, magasztos Vagy te, mindenek feje! Tőled ered a gazdagság és a dicsőség, te uralkodsz mindenen.

A te kezedben Van az erő és a hatalom, a te kezed tehet bárkit naggyá és erőssé. Most azért, Istenünk, hálát adunk neked, és dicsérjük a te fenséges ne­vedet. Mert ki vagyok én, és mi az én népem, honnan v olt erőnk ilyen önkéntes adakozásra? Bizony tő­led van mindez, és csak azt adtuk neked, amit ke­zedből kapunk. Mi jövevények és zsellérek vagyunk előtted, mint minden ősünk. Napjaink olyanok a földön, mint az árnyék: nincs állandóságuk." (1 Krón. 29, 10-15)

„... jöjjön el a te országod..." (Mt 6, 10 a)

 

Kedves Testvéreim, Atyámfiai, Ünneplő Gyülekezet!

 

        Nemcsak szép időt adott mára a jó Isten, hanem azt is megcselekedte a naptári egybeesés által, hogy az idén Szent István napja vasárnapra esik.

        Engem mégis zavarba. hozott: egész héten agyamban zsongott és ismételgettem, hogy "nem beszédben áll Istennek országa, hanem e­rőben és ma éjfél után, amikor leültem végleges formába önteni

mondanivalómat, sehol se találtam a Bibliában ezt a textust, pe­dig egy jó óráig kerestem. Semmi baj: mai beszédem mégis ezt a cí­met viseli, azzal a népi szólással kibővítve, hogy "sok beszéd szegénység” s nem azért, mert ma több ezer, tízezer politikai vagy szószéki beszéd hangzik el szerte a nagyvilágban, ahol magyarok élnek, szegény magyarok is, mint mi, a történelem által megvisel­tek, és jórészt  üres zsebűek, hanem sokkal inkább azért, mert u­gyancsak egy népi szólás szerint "száz szónak is egy vége" s ez legalább jó unitáriusul hangzik, azt merem mond ami, "gyanúsan unitárius".

        Viseljétek hát el bőbeszédűségemet, még ha felesleges szószaporítás is, azért az "egyért” s gondoljatok közben nyugodtan arra, amire az "egy" kapcsán éppen akartok. Én megvallom, hogy lelkes gyermekként, amikor azt imádkoztam hajdan, hogy "jöjjön el a te országod", bizony nemcsak a mennyeknek országára gondoltam. Esküszöm, mára kigyógyult, kigyógyítottak ebből a gyermeki ábrándból. Amúgy Dávid király imáját és Jézus i­máját "egy-az egyben” magaménak érzem és vallom.

        Istenországa, magyar államiság, szent István király és évez­rednél hosszabb idő után mai helyzetünk és közérzetünk, esetleges tennivalónk - ez képezi hát mai beszédem tárgyát. És persze a beszéd és az erő, bibliai értelmezésében és napjainkban egyaránt.

A kimondott szó, a beszéd és az erő, a hatalom egyedül Isten esetében jelentik ugyanazt, esnek egybe. Isten teremtő szavára jött létre a világ, ahogy azt a Teremtés könyvéből is tudjuk, de talán Ézsaiás könyve fogalmazta meg mégis a legszebben:

„Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál. Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem."  /55, 9-11/ -

        Református testvéreink János evangéliuma alapján vallják Isten teremtő szavát nagybetűs Igének és mondják, hogy: „kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige”.  /1, 1/ - ­de ez számunkra most "más tál tészta".

Érdekesebb az, hogy Ábrahámtól elkezdve Isten szava a ter­mészeti világból kilépve belép a történelembe s ettől fogva az emberi történelem és az emberi történet teljhatalmú ura is Isten lett, legalábbis a hívő ember számára. A zsidó nép Úgy ismert Istenére vándorlása és hadakozása idején, mint az őt kísérő, vezető s bizony eléggé harcias „seregek Urára”, de az á1lamalapítás­kor

Isten is letelepszik, s immár helyben viseli gondját népének. Igazából Dávid nevéhez fűződik, ha nem is a királyság megalapí­tása, de fénykora mindenképpen, s ha a templomot Salamon is építi fel, a nép, a nemzet, a királyság, az ország gondviselő Istené­ről szebb imát, vallomást, beszédet, mint amit ma felolvastam előttetek, nem hiszem, hogy találhatunk a Bibliában: minden szava igaz és ránk illő, szinte fölöslegessé teszi az egyházi és további beszédet.

        A királynak elképzelt Isten immár trónján ül, onnan vezet és kormányoz, angyal-fullajtárok seregei veszik körül, de ugyan­olyan tekintéllyel és hatalommal szól bele népe sorsába, mint hajdan a seregek ura. A királyság előtt a Krónikák könyvében még ezt olvashatjuk: „Uram, őseink Istene!  Te vagy az Isten a mennyben, aki uralkodsz a népek minden királyságán! A te kezed­ben Van az erő és a hatalom, és senki sem állhat meg veled szem­ben" /2 Krón. 20, 6/ - mondja Józafát. Erről az Úrról, uralkodóról szerényen és alázatosan kell szólni, figyelmeztet Sámuel könyv e:

        „Nincs olyan szent, mint az Úr, rajtad kívül senki sincsen, nincs olyan kőszikla, mint a mi Istenünk. Ne beszéljetek oly sokat, büszkén, gőgösen, ne hagyja el szátokat kérkedő szó! Hiszen mindentudó Isten az Úr, és a tetteket Ő méri le”.  /1 Sám. 2, 2-3/

A nép szabadító Istenének közbelépését reméli harcaiban és küzdelmeiben: "De most te, Urunk Istenünk, szabadíts meg bennün­ket az ő kezéből, hadd tudja meg a föld minden országa, hogy te vagy, Uram, az egyedüli Isten!" /2 Kir. 19,19/. Ez a remény természetes és szerves, hiszen Mózes könyvében Van megalapozva: "Lássátok be, hogy csak én vagyok, nincsen Isten rajtam kívül! Én adok halált és életet, összezúzok és gyógyítok, nincs ki megmentsen a kezemből”.  Erre a hívő ember válasza: " Kezem az égre emelem, s mondom: Örökké élek én”, vagyis imádság, hit és reménység, jövőlátás, hiszen a zsidó ember kezét nem összekul­csolva, az égre emelve imádkozott! /5 Móz 32, 39-40/.

        És ha már a kezet emlegetjük: a kéz, a kézbentartás a hatalom jel­képe úgy Isten, mint az ember esetében. Kézben tartjuk a dolgo­kat, vagyis ellenőrizzük őket: ezért nem volt szabad Szent Ist­ván bebalzsamozott jobb kezét, a szent jobbot ereklyeként végig­hordozni a templom körül a kommunista és ateista Magyarországon, ahol a baloldal tartotta kezében a hatalmat s ezért is ma a fő­városi ünneplése legfelemelőbb egyházi mozzanata ez a körmenet, még ha mi nem is hiszünk az ereklyék csodatevő erejében, főleg ha a baloldal van hatalmon. A zsoltárok, mint mindig, a költészet, gyönyörködtetnek: Istent királyi hatalma teljes pompájában mutatják be. „Mert az Úré a királyi hatalom, ő uralkodik a népeken. Csak előtte borulnak le a földi hatalmasságok, térdet hajt előtte minden halandó, aki nem tudja, életét megtartani. Az utódok szolgálják őt, beszélnek az Úrró1 a jövő nemzedéknek. Jönnek, és a születendő népnek hirdetik majd, hogy igaz, amit ő tesz." /Zsolt 22, 29-32/. Vagy: "Király lesz az Úr mindörökké, a pogányok pedig kivesznek or­szágából" / Zsolt 10,,16/. Lehet, István király innen inspirálódott, amikor a kereszténység felvételéért és a magyar államiságért fele népét véres testvérharcban kiirtotta a koronáért cserébe, az is lehet, hogy ezen a kiontott véren váltottuk meg megmaradásunkat Európában, de pogányok azért maradtak az országban s Adyval val­lom, hogy a pogány, zsivány vér még egy-egy utolsót bennem is lobban néha, minden ezer év és keresztényiesség ellenére. Más­különben, ha néha Ázsia utánunk szól, üzen, Koppányra is illő emlékezni, aki e testvérharcban alulmaradt.

            A fogság utáni időkre Jahve királyi hatalma teljesen megszilárdult s az Ő nevét nem is volt ildomos emlegetni, de már adtak a királyra, a "melek"-re utaló nevet a gyermekeknek, lásd Abimelek. A nép a zsoltárok könyve imádságos érzésében, ha történelmi tévelygéseiben nem is, de legalább néha hallgat pró­fétáira. "Eljön majd az idő - így szól az Úr -, amikor igaz sarjat támasztok Dávidnak, olyan királyt, aki bölcsen uralkodik, jog és igazság szerint jár el az országban. II /Jer 23,5/. Addig­ jobb híján a nép a prófétáknak kénytelen engedelmeskedni, de a prófétának is tartania kell magát az Úr szavához: "Az a próféta, aki álmot látott, mondja meg, hogy csak álom volt. De aki igét kapott, hirdesse igémet igazán! Mi köze a szalmának a tiszta búzához? - így szól az Úr." /Jer 23,28/. Engedjetek meg egy zárójelt, mert kivert a hideg ilyen aratási időben is a törté­nelmi párhuzam kísértetiességétől! Hányszor hallgatott népünk is történelme folyamán külső vagy belső hamis prófétákra s odalett "álmok szalmáját csépelve" nemcsak mindennapi kenyerünk, de a lelkünk is, sőt, tönkre, lehetetlenné lett téve a jövendő nemze­dékek élete is azáltal, hogy a lelki magvetés folyamatossága megszűnt! Sokat mondhatnék itt, megelégszem annyival, hogy Isten csodája, hogy határokon belül és kívül egyáltalán él még a ma­gyar annyi lelki romlás és agymosás után, csoda az, hogy' ma egyáltalán ünnepelni egybegyűlhettünk, egybegyűltünk ennyien is az „egy hit érzetével”!

        Valószínű inkább az isteni gondviselésnek köszönhetjük ezt, mint a történelemnek és árulóinknak, hiszen Jézus mondta: „Az ég és föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el" /Mt 24,35/.                       

        Mielőtt azonban Jézusra térnénk, időzzünk még egy pillanatig a Zsolt árok könyvénél: "Mert a felséges Úr félelmetes, nagy király az egész földön. Népeket vet alánk, nemzeteket lábaink alá. Ki­választja a mi örökségünket, Jákob büszkeségét, akit szeret".

Én igazán nem tudom, kiken is "regnáltunk" mi Mátyás király óta, ha nem édesanyánkon gyermekkorunk dackorszakában, de Isten megőrizte "juhai maradékát” és lelki örökségünket, ezért inkább őt ünne­peljük, mint magunkat: "Felvonul Isten ujjongás közben, kürtzen­géssel jön az Úr. Zengjetek Istennek, zengjetek! Zengjetek ki­rályunknak, zengjetek! Mert az egész föld királya Isten, zengje­tek neki éneket! Isten uralkodik a népeken, szent trónusán ül az Isten." /Zsolt 47, 3-9/.

        És mert " az Úr igéje alkotta az eget Erdélyben is, egész seregét szájának leheletét" /Zsolt 33,6/, és nem a "magunk ereje” /Ámos 6,13/ és nekünk adta megnyirbált Kánaánunkat /l Krón 16,18/ unitárius örökségül , ne feledjük, hogy "híveinek lábát megőrzi /.../ és "senkit sem tesz hőssé a maga ereje" /1 Sám 2,9/, ezért kérkedés helyett inkább így imádkozzunk: "Az Úr ad erőt népének, az Úr meg­áldja népét békességgel" /Zsolt 29,11/, "Szeretlek Uram, erőssé­gem" /Zsolt 18,2/, Ó, Uram, ne légy távol, erősségem, siess se­gítségemre!" /Zsolt22,2o/, mert hittapasztalat és hitigazság, hogy világosságunk és segítségünk az Úr, kitől félnénk? Életünknek ereje az Úr, kitől rettegnénk? /Zsolt 27,1/. Cserébe pedig?

        Ne feledjük el Isten gondviselésért való adósságunkat és szenvedő Jóbként kérdezzük szüntelen magunkat, kisebbségiként is: "Segítet­tél-e az erőtlenek, támogattad-e a tehetetlen karját?" /26,2/ Szent István jobbját nem elég körbehordozni Ünnepeken, a magunk karjának erejében el nem bizakodva, de bízva, az erőtleneket is támogatnunk kell.

Az Újszövetségben Jahve országából a mennyek országán át, Jézus ajkán Istenországa lett vallásunk lényege nemcsak legszebb példázataiban, hanem mindennapi imádságunkban is Ezért második szentleckénk, minden megkopottsága ellenére: "jöjjön el a te or­szágod".

        Ma keveset szólok Jézusról, a tanítómesterről, akit a „három királyokkal" való imádtatása után égi királlyá tett a hagyományos kereszténység.

            Jézus megmondta nyíltan Pilátusnak, hogy az ő országa nem e vi­lágból való, de hitte, remélte, a kereszten is várta annak eljö­vetelét s miután tanítványai lelkébe véste eszméjét; annak ügyét is rájuk bízta itt a földön. Így született meg az egyház, akinek legegyetemesebb szolgája (Pál apostol az atya országának hiányá­ban, akárcsak mi sokszor, afféle földi "anyaországnak" tekintette. Istenországáról most egy régi, Pozsonyban kiadott könyvből idézek. Akkor még Pozsonynak hívták és nem Bratislava-nak. „Istennek országa, egy, mind az eget, mind a földet egy nagy szellemi családban összeolvasztó lelki világ, külsőleg látható szent gyülekezet, belsőleg a hívő s kegyes lelkeknek oly szent egyesülése, hol egyedül Isten törvénye uralkodik, az igazság, szeretet s testvéri béke lakoznak a jónak lehetségig előmozdítása s a gonoszság hatalmának legyőzése végett. - Ezen mennyország elő­állítása végett jelent meg Urunk Jézus e földön, eszközül a kül­ső látható egyházat hozván létre". E nem unitárius szöveg 1855-­ből való s nem találok benne hitelvi kifogásolnivalót, bár nem unitárius. Csupán annyit jegyeznék. meg, hogy mindennapi életgyakor­latunktól a legtöbbször nemcsak Istenországa, hanem az egyháznak e meghatározó lelkülete is olyan messze van a valóságos élettől, mint Makó Jeruzsá­lemtől.    

        Ránk fér tehát Jézus dorgálása: „én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd atyád­fiát" /Lk 22, 32/, de Pál intelmeiről sem feledkezhetünk meg. "Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben tehát az én erőtlenségemmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem" /2 Kor 12,9/ és "szeretné­lek látni benneteket, hogy megerősítésetekre valamilyen lelki ajándékot adjak nektek, vagyis hogy együtt bátorodjunk meg közöttetek az egymás hite által” /Rom 1,ll /. „… erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében" /Ef 6,10/.

        Sok beszéd szegénység, de azért én is Jakabbal intelek "gyors hallásra és késedelmes szólásra" /Jak 1,19/ s a többit a Jelené­sek könyvével együtt Istenre bízom, nem a tanúira:  „Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónusomon; mint ahogy én is győztem, és Atyámmal együtt ülök az ő trónusán." /Jel 3,21/. Aki tévelyeg, az nem ismeri sem az írásokat, sem az Isten hatalmát /Mt 22, 29/.­Befejezésül engedjétek meg, hogy egy friss nyári élményemet os­szam meg veletek. Pár napig egy csíki romai katolikus faluban voltam, ahol elúj­ságolták a "papnak", hogy van a faluban egy "vers-fa”, aki sok szép régi verset tud, de olyant, "amilyent maga még biztosan nem hallott". Meg is látogattam hát - mondjuk Erzsi nénit -, s amíg az általa főzött kávét ittam, ő abbahagyta a házi munkát, megtöröl­te a kezét kötényében és magát meghajtva csillogó szemmel felmond­ta a verset. E költeményről még annyit, hogy "története" is van. Valamikor, 1940 után Brassóban szolgált, amikor egy nadrágos úri­ember a kezébe nyomta a vasárnap délutáni korzón a "székely kis­lánynak", azzal a meghagyással, hogy "ossza meg" sorstársaival.

        Az Úr közeledését ő szexuális zaklatásnak vélte, de természetes kíváncsiságának nem tudott ellenállni. A verset nem osztotta meg sem a kenyéradó "szász naccságájával”, sem mással, de imádságként úgy megtanulta a cselédszoba álmatlan éjszakáin, hogy ma is tudja "fejből”. Lélekkel mondta el, habár a költemény', mint minden propagandaanyag művészileg silány s ahogy a "plébi" (plébános) se hagyta, nagy bána­tára, hogy a templomba is elmondja, én se ajánlom nektek alkalmi műsorokra. De, íme, ami megmaradt: "A kettévágott Erdély”.

        Kárpátokró1 azt fújja a szél ,/ Hogy eljönnek a magyarok az idén./ Ha eljönnek, jöjjenek is végre,/ Rabságunknak immár legyen vége./ A szé­kely nép áldomását issza, / Horthy Miklós Erdélynek csak felét kap­ta vissza./ A felében van áldás és béke, / Más felében síralom a népre. / Sír Temesvár, vérzik Arad,/, Brassó szíve majd meghasad./ Szegény' Erdély, mennyi bánat érte, / Mert elvágták ezt így két     fe­lébe./ De ha hisszük és reméljük, / A jó Isten segedelmét kérjük,/ Eljön egyszer az a reggel, / Eljön Horthy a magyar sereggel. /Akkor lesz itt áldás, lesz itt béke, / Ha Erdély a magyaré lesz végre./ Hej, de Van most siralom és átok,/ Így siratjuk ketté­ vált hazánkat. /' A fél-Kárpátok alja oly szomorú, / Olyan, mint egy hervadott koszorú./ De eljön egyszer az a szent szabadság,/, S be­ragyogja Erdélyt Szent fényével. / Hiszek egy Istenben, / Hiszek egy hazában,/ Hiszek egy örök életigazságban,/ Hiszek Magyarország föltámadásában./

        Mint említettem, a Vers így gyenge, ahogy van, és teljesen anakronisztikus, lehet, idegen számára kultúrtörténeti hungarikum.

De Erzsi nem az, és nem az emlékeket ébresztő imádságos lelke. Jómagam ma már mosolyogva emlékszem arra az akasztófa-bátorságra, amikor egy vallatótiszt hortystának szidva leszedte rólam a keresztvizet s én reszkető horgasínnal "Vallottam", hogy Horthy ne­vét életemben sem hallottam, mert engem ez a név a hortikulturára emlékeztet. Jó humorérzékű román ember volt az illető, mert miután jól kiröhögte magát, már szelídebben folytatta átnevelő munkáját istenesebb szavakkal.

        Igen, emlékek! Csonka-Magyarországról, a "kicsi magyar világ­ról”, Dél-Erdélyi fogolytáborokról és deportálásokról, magyar-ve­résről, ritka örömről, gyakori bánatról. Emlékek bukaresti székely ácsok, kőművesek megalomániás palotákat építő szenvedéseiről, megaláztatásáról és hírek budapesti villákat építő székelyek „lerománozásáról", hogy enyhén szóljak, feketemunkás keserű száj íz­ről, amely az anyaországgal együtt a megdolgozott falat kenyeret is kiköpeti a szájjal.

        És a kérdés: miért megosztott reménykeltőbb időkben nem az ország, hanem a nemzet? Miért nem lehet magunkért, természetesen magyarnak lenni, ahogy ma divatos mondani, határokon innen és túl, az Óperenciás tengert is beleértve? Miért vagyunk frusztráltak? Mitől félünk még mindig?  Mért nem mesélünk gyermekeinknek, uno­káinknak a személyesen megélt történelemről, miért nem tanítjuk őket családban, iskolában a zsoltárok mellett népdalokra, népmesékre is ?

        Miért nem közeledünk nyitott szívvel a mellettünk élők nyelvéhez, kultúrájához? Olvasnak-e még egyáltalán gyermekeink vagy mi ma­gunk is verset, megtartó képes igét, hogy képesek legyünk felmon­dani a múltbeli önmagunkat, mint Erzsi néni - "utolsó óránkban is”? Amikor azzal dicsekszünk, hogy Bartók unitárius volt, hallgatunk-e még Bartókot egyáltalán és érezzük-e az egyetemesség népiségünk­ből táplálkozó igényét, földi hazánkon, szülőföldünkön túl Isten­országa megtartó erejét, vagy csak poszt-szovjet agymosó duma az egész beszédünk, akár egyéni, akár közéleti?

         Szent István a Jézust-szülő Mária oltalmába ajánlotta Magyarországot. Az oszmánnal, a labanccal, vagy tulajdon urainkkal összecsapva, mint Dózsa György, arról ismertünk egymásra, hogy az imádság, a "Jézus segíts”, a Mária Oltalmazz” egyben harci jelszó is volt. Elgyávultunk valahol a Seregek Urával együtt, s ez természetesen nem jó. Próbáljunk meg ezután mennyei Atyánk gyermekeiként öntudatos polgárai lenni végre a mennyei és a földi hazának egyaránt!

 

Ámen

 

Brassó, 2006. augusztus 20.

Szász Ferenc lelkész